Bejelentés



Csanádi Dávid honlapja















Az ezüstösen csillogó ruha - Öt novella

TARTALOMJEGYZÉK:

Az ezüstösen csillogó ruha
Hűvös őszi este
A nyomor küszöben
Friss emlék
Az anya gyűrűje (új)



AZ EZÜSTÖSEN CSILLOGÓ RUHA

Negyvenhét éves volt, éppen annyi, amennyinek mondta magát. Bár koránál fogva nem lett volna szükségszerű, hogy kivesszen belőle a nőiesség, már régen nem érezte magában a nőt, különösen mióta meghalt a férje. Legalábbis ő ezt a dátumot tartotta női mivoltja pusztulásának, bár jóval előbb elkezdődött a folyamat. Mikor a férfi meghalt, már nem volt nő, és akkor arra gondolt, hogy már asszony sem lehet többé. Emberiességét érezte elveszni, és mindent elkövetett, hogy ezt mások is észrevegyék rajta. Fia javaslatát, hogy nem kevés megtakarított pénzéből utazzon el egy időre, nevetségesnek tartotta.
- Apád nélkül minek? – szegezte a kérdést a férfinek.
Azelőtt mindent megadott volna, hogy csak egy hétig is a férje nélkül tölthesse az idejét, elfeledve asszonyi kötelességeit. Most azonban nem voltak már kötelességek. Hamarosan felhagyott a ház körüli munkával, aztán eladta a házat is, a belváros legolcsóbb, legrosszabb negyedébe költözött, ahol a szomszédok nem nézték furcsán mosdatlanságát, a lakás piszkát.
- Önsajnálattal semmit nem ér az ember – mondta gyakran fiának, mikor az még kisgyerek volt. – Ne sirasd magad folyton.
Ehhez a kijelentéshez tartotta magát később is. Nem sajnálta önmagát, inkább mindent elkövetett, hogy mások sajnálják. Játékához könnyen talált partnereket, mert az emberek szeretnek másokat sajnálni, hiszen, ha másokat sajnálhatnak, mindig meglátják saját életük szépségeit, örömét.
Fűnek-fának mesélte igaz és kitalált történeteit sanyarú asszonysorsáról, férje hűtlenségéről, az őt ért igazságtalanságokról, ha pedig ahhoz volt kedve, korábbi csodálatos élményeiről, szép otthonáról, elégedettségéről mesélt az ismerősöknek, míg azok fel nem sóhajtottak mostani, tragikus sorsa láttán.
Évekig sajnáltatta magát, aztán egyszer csak úgy érezte, nem sajnálják már eléggé. Akkor nyúlt először a pohárhoz.
Korábban soha nem ivott rendszeresen, nem is érezte az alkohol fogyasztásának kényszerét. Most azonban úgy döntött: alkoholista lesz. Nap nap után részegre itta magát, sör, rum és áporodott kocsmafüst szagától bűzölögve tért haza minden este, szatyrában még ekkor is üvegek ütődtek egymáshoz csörömpölve. A kocsmákban új ismerősöket is talált, akik jó hallgatóságként együttérzőn bólogattak, mikor akadozó hangon mesélte nekik régi és újonnan összeállított történeteit.
Egy idő után már nem is mesélt, csak ült a kocsmában és ivott, nézte a biliárdozókat, legalábbis úgy tűnt, hogy nézi, de zavaros tekintete sokszor semmit sem észlelt a világból. Esténként hazabotorkált, lefeküdt, de nem tudott aludni. Forgolódott, és megkörnyékezte, amitől mindig óvta azóta már férfivá serdült fiát: az önsajnálat.
Ettől fogva maga is elhitte történeteit, kibúvókat keresve bennük, hogy megértesse magával, miért is kell így élnie, hogyan jutott idáig? Már nem volt szüksége mások sajnálatára, megtanulta sajnálni önmagát.
Reggelente megjelent a kocsmában, aztán naphosszat botorkált részegen a város utcáin, kocsmáról kocsmára, este pedig otthon ivott tovább. Átélte a kilátástalanságot, és ez nagyon jól esett neki.
Egy nap a reggeli kocsmázás után szokása szerint az utcán sétált, sírva és szitkozódva, mikor meglátta egy kirakatban a ruhát. Gyönyörű ruha volt, kisestélyi, vállpánttal, combközépig érő szoknyával. A színe is káprázatos volt, ezüstösen csillogott a tündöklő napfényben.
- Kár, hogy nem vehetem meg magamnak – gondolta, de a régi, elveszettnek hitt, fiatalkori énje megszólalt benne.
- Miért is ne vehetném – szólt közbe az asszony, aki az önsajnálat elfeledésére bíztatta gyermekét. – Elvégre holnap leszek negyvenhét éves. Megveszem születésnapomra.
Aznap korán hazament, nem is vitt magával üvegektől csörömpölő szatyrot, és még az sem zavarta meg gyermeki örömét, hogy kijózanodott. Régi könyveit lepakolta a polcról, előszedte mögülük elrejtett pénzét. Megszámolta, több ruha is kitelt volna belőle. Aznap éjjel remekül aludt, reggel pedig nem ment kocsmába. Megfürdött, és türelmetlenül figyelte az ócska faliórán az idő múlását.
Fél órával az üzlet nyitása előtt már ott állt a kirakatnál, és nézte a ruhát, amely még mindig ugyanúgy csillogott. Mikor az üzletet kinyitották, azonnal bement, kérte a ruhát, észre sem véve, hogy a fiatal eladónők gúnyosan összenevetnek a háta mögött, míg fennhéjazó léptekkel a próbafülke felé haladt.
Bent a fülkében felvette a ruhát, illegette magát egy darabig a tükör előtt. Csontsovány volt, aszott arcú, de ezt nem vette észre, elegánsnak, már-már királynőien szépnek érezte magát. Le sem vette a csillogó ruhát, ócska gönceit otthagyta a fülkében, dobják ki, másra úgysem lehet már őket használni.
Miközben fizetett a pénztárnál, meglátott egy táskát is, és azt is megvette, mert úgy gondolta, remekül illik immár elegáns személyéhez. Csinos táska volt, a drágábbak közül való, de most nem foglalkozott az árakkal.
Miután az üzletet elhagyta, meglátott egy élelmiszerboltot. Ide is betért, két dobozos sört vásárolt, és külföldi cigarettát. Egy újságosra is felfigyelt.
- Ma vagyok negyvenhét éves – gondolta. – Moziba fogok menni.
Megvette a heti moziműsort, leült egy padra, átböngészte, de nem tudott dönteni a filmek között. Rég nem érzett izgalommal nézegette az újságot, de sehogy sem tudott választani. Megszólított egy járókelőt.
- Maga szerint melyik filmet érdemes megnézni? – kérdezte.
- Mit tudom én – mondta a negyvenesforma férfi. – Hagyjon békén.
Nem zavarta az elutasítás. Figyelte az embereket, kiválasztott magának egy fiatalabb nőt.
- Eljössz velem moziba? – mosolygott rá.
A nő döbbenten nézett rá, szólni sem tudott a meglepetéstől, úgy hagyta faképnél.
- Ma vagyok negyvenhét éves – kiáltotta a szemlátomást rémült, lépteit menekülőre fogó nő után.
Semmi sem szeghette kedvét. Visszaballagott a rosszhírű negyedbe, ahol lakott. Leült a villamosmegállóban egy fiatal pár mellé, kivette a táskájából az egyik doboz sört. Alkoholhoz szokott szervezetében az ital hamar megtette hatását. Zavaros szemekkel nézett a fiatalokra.
- Nem jöttök moziba?
- Nem – válaszolta a pár férfitagja. – Más dolgunk van.
Azért felszállt utánuk a villamosra. Meg-megtántorodott, mint más alkoholistákat, őt is hamar levette a lábáról az ital. Máris részeg volt.
- Moziba megyek – motyogta akadozva, miközben megbotolva nekidőlt a megállóbeli fiatalembernek, aztán kopogtatni kezdett a villamos ajtaján. – Nyissa ki, leszállok!
A következő megállóba érve nehezen lépett le a lépcsőkön. Mikor leért, karjait az ég felé emelte:
- Ma vagyok negyvenhét éves – kiáltotta. – Moziba megyek!
- Jó lesz az kocsmának is – jegyezte meg valaki hangosan a villamoson maradt utasok közül, ő azonban rá sem hederített. Fél napig embernek érezte magát. Már tudta, hogy nem volt szép, nem volt elegáns, de újra ember volt, és az is akart maradni. Nézte új ruháját, és nem sajnálta magát. Leült a megállóban, és kinyitotta a második doboz sört.



HŰVÖS ŐSZI ESTE

A fiú letette a kagylót, és kilépett a telefonfülkéből. Enyhe szellő volt, de ő csípősnek érezte, csípősnek és hidegnek. Kezével összefogta ballonkabátja gallérját. Leült a padra, nem közvetlenül a lány mellé, de nem is túl messze tőle.
A lány alacsony volt, törékeny, és nem volt szép az arca. Ha az ember az alakját nem nézte, egy pillanatra talán még tétovázott is, hogy valóban lány-e, és nem egy kissé nőies vonású fiú. De lány volt, fiatal nő, régi barátja a fiúnak, aki most ült mellé a padra. Valójában nem csak egyszerűen barátja volt, hanem már évek óta szerelmet érzett iránta, reménytelen, ugyanakkor rendíthetetlen szerelmet, de mivel nem volt szép, soha nem merte bevallani a fiúnak.
- Nincs önbizalmam – mondta sokszor magának a tükör előtt. – A külső annyira nem számít, és mégsincs elég önbizalmam.
Okos, művelt lány volt, és érezte, hogy a fiú ezért ajándékozza meg barátságával, de abban nem volt biztos, hogy ez a szerelemhez is elég.
Most ott ültek a telefonfülke mellett a padon, a fiú behúzta nyakát az összefogott gallérú kabátba. A lány cigarettásdobozt vett elő, és felé kínálta.
- Kérsz? – kérdezte. A fiú bólintott, a lány pedig meggyújtott egy cigarettát, és odanyújtotta neki.
- Elintézted? – kérdezte, miközben a fiú leszívta a füstöt.
- El – mondta a fiú.
- Nagyon nehéz volt? – faggatózott tovább.
- Nehéz – a fiú most mintha nem is hozzá beszélt volna, elnézett a távolba, mintha a tér túloldalán álló házfalakhoz szólna.
- Ez mindig nehéz – mondta. – Soha nem lehet könnyű elmondani valakinek, hogy többé nem akarsz találkozni vele.
A lány visszagondolt arra az időre, mikor a fiú megismerkedett a másikkal. A harmadik nő volt, akibe beleszeretett, mióta barátságuk tartott. A lánynak rettenetesen rosszul esett, mikor a fiú ragyogva, lelkesen mesélt szerelméről, ő pedig minden szótól egyre szomorúbb lett, végül szinte fizikai fájdalmat érezve.
- Ő hogy viselte? – kérdezte a fiút.
- Halkan. Nem csinált jelenetet.
- Azért biztosan nagyon fáj neki.
- Azt hiszem – mondta a fiú. -, már számított rá. Már nem volt olyan a dolog, mint azelőtt.
Ismét rágyújtottak, ezúttal a fiú kínálta a lányt cigarettával, és sokáig csak néztek maguk elé, figyelték a délelőtti esőből visszamaradt tócsákat.
- Úgy érzem, kettőnk közül nekem volt könnyebb – mondta a fiú. – Holnapra talán már az emléke is eltűnik belőlem.
- Mindig annak könnyebb, aki szakít – mondta a lány. Közben arra gondolt, talán mégis meg kéne próbálnia. Ha nem most, akkor néhány nap múlva, hátha nem utasítaná vissza a fiú. Talán meg meri próbálni.
- Gyere, igyunk valamit valahol – mondta. A fiú bólintott. Otthagyták a padot, a telefonfülkét. November eleje volt. Lassan szállingózni kezdtek a hópelyhek, fehéren csillogva a fiú kabátján, és a csúnya lány haján.



A NYOMOR KÜSZÖBÉN

Olcsó bortól bűzlött a kocsma, az asztalokon foltos, valaha fehér abroszok éktelenkedtek, amik már nem egy cigaretta parazsát szenvedték meg, mikor egy-egy vendég részegségében nem talált bele az asztalra hamutartó helyett kirakott halkonzerves dobozokba. Ezeket a dobozokat csak tessék-lássék öblítették el, így a szardínia-olaj és a benne elnyomott, reggel óta felgyülemlett cigarettacsikkek szaga keveredett a vizezett s szőlőt sosem látott boréval, együtt tódulva ki a kocsmaajtón, hirdetve a nyomort egy olyan környéken, ahol a nyomornak amúgy sem volt szüksége cégérre, hiszen minden ott lakó ismerte jól, és mind a sajátjának érezte, asszonyok, férfiak, gyermekek egyaránt.
Ezen a környéken nem voltak bevásárlóközpontok, éjszakai bárok, de még közvilágítás sem, hogy az emberek legalább egy kicsit biztonságban érezzék magukat. Igaz, nem csak az utcán, de a lakások nagy részében sem volt világítás, némelyikből a fűtés is hiányzott, az emberek mégsem panaszkodtak már jó ideje, mert tudták, panaszukat csak az hallgatja meg, aki hasonlóan nyomorultul él.
Lassan esteledett, az utca egyre sötétebb lett, már csak a kocsmából szűrődött ki némi fény. Még nem volt tél, de már ugyancsak közeledett, és ilyenkor egy kicsit korábban telt meg a kocsma, mert az emberek igyekeztek az olcsó italokkal javítani az átlagoshoz képest is borongóssá váló hangulatukon.
Sudár Imre még soha nem volt ebben a kocsmában, de mikor belépett látta, hogy csak felesleges feltűnést keltene, ha kedvenc italát, a Cuba librét kérné a csapostól. Ahogy körülnézett, szinte biztos volt benne, hogy nincs is Coca-Cola, amiből elkészíthetnék.
Kért inkább egy rumot és egy sört, cigarettára gyújtott. Köhögött egy keveset, mert a megszokottnál keserűbb füst gyötörte a torkát és a légcsövét.
Megitta italát, aztán kért még egyet a pultnál és visszatelepedett a helyére. Gondolkozni próbált, de minél inkább erőltette, annál kevésbé ment, és annál inkább vette át az értelmes gondolatok helyét az elkeseredettség.
Nem is olyan régen még nem kellett ilyen kocsmákba járnia, ha inni akart valahol egy italt. A legdrágább helyek kivételével bárhová beülhetett, és megengedhette magának a tisztességes italokat is. Igaz, akkor még más környéken laktak.
Hogy ne a maga bajával törődjön, nézegetni kezdte a többi embert, akik ott ittak körülötte.
Egy öregember járt körbe az asztalok között, borért és cigarettáért kuncsorogva, de majdnem minden asztaltól elhajtották, egy-két részegtől sikerült csak kicsikarnia valamit.
Az egyik asztalnál középkorú pár ivott némán, néha a poharakat, néha az asztalt bámulva. Mellettük egy férfi próbált lebeszélni a lábáról egy nőt, aki fiatal korában még igazán szép lehetett, mára azonban a vastagon felkent olcsó festék sem takarhatta el a rengeteg elfogyasztott alkoholtól petyhüdt bőrét, a szeme alatti táskákat.
Az öregember közben Sudár asztalához ért, és ő adott neki egy pohár elegendő pénzt, meg egy cigarettát. Azt gondolta, hogy így újra magára marad, de az öreg, miután rendelt a pultnál, poharával a kezében visszajött, és leült vele szemben.
- Sose láttam még itt – mondta.
- Nemrég költöztünk ide – felelte Sudár Imre, igyekezve azt a látszatot kelteni, mintha valóban ide tartozna, a kocsma népe közé.
- Mivel foglalkozik?- kérdezősködött tovább az öregember, és Sudár érezte, hogy nem tolakodó, csak beszélgetni szeretne valakivel.
- Tanár vagyok – mondta.- De egy ideje már nincs munkám.
- Én is tanár voltam – mondta az öreg, a férfi pedig bizonyos volt benne, ha azt mondta volna, hogy tűzoltó, vagy rendőr, akkor a vénember is tűzoltót vagy rendőrt mondott volna, bár az ilyen kocsmákban ritkán vált ki rokonszenvet, ha az ember rendőrnek vallja magát.- Tanár voltam, de az már nagyon régen volt. Azért költöztek ide, mert nincs munkája?
- Azért. Olcsóbb lakást kellett keresnünk.
- Az van itt. Bőven van – az öreg arcán fintor futott végig.- Nincs is itt másmilyen, csak olcsó.
Egy darabig szótlanul ültek, aztán a vénember megint felnézett a poharából.
- Van fia?- kérdezte.
- Van – válaszolta Sudár, és felrémlett előtte a reményteljes kölyök arca. Elszomorodott, arra gondolva, hogy talán nem is lesz pénze tisztességesen kitaníttatni.
- Akkor mindig legyen pénze – bólintott a másik, mintha kitalálta volna a férfi gondolatát.- Legyen pénze, hogy a fia el tudjon menni moziba.
- Moziba?– csodálkozott Sudár Imre, mert ilyesmire mostanában nem szokott gondolni. Cigarettával kínálta az öregembert - Moziba?!
- Úgy ám, moziba – fogadta el a cigarettát az öreg, és beletúrt a szakállába.- A fiam évekig nyaggatott pénzért, hogy elmehessen moziba. Nem tudtam adni neki. Elment, azt sem tudom, él-e, hal-e.
- Mikor volt ez? – kérdezte a férfi.
- Tíz éve – az öreg mereven nézte az asztalt.- Mindig legyen pénze.
Azzal felállt, el sem köszönt, úgy ment ki az utcára, Sudár pedig tudta, hogy ha a fia most moziba akarna menni, nem lenne elég pénze, hogy adjon neki. Egy szót dünnyögött magában, mikor elindult kifelé a kocsmából. Egy szót dünnyögött végig, míg ment a sötét utcán, ez a szó kínozta, míg haza nem ért, ez foglalta le minden gondolatát, kiszorítva agyából az elkeseredést, hogy perceken belül helyet teremtsen a feneketlen reménytelenségnek. Otthon leült a földre, és bámulta, ahogy az ablakon folynak le a késő őszi eső kövér cseppjei, éppen úgy, ahogy most az ő arcán is csorogtak végig a könnyek, és nem is tudta, hogy órákon át, míg ott ült, egyetlen szót hajtogatott magában, hol dühtől, hol kétségbeeséstől sírva annyira, amennyire már gyermekkora óta nem sírt.
- Menekülni. Menekülni. Menekülni.



FRISS EMLÉK

Ült az ágy szélén és gondolkodott. Eszébe jutottak azok a reggelek, mikor még fiatal volt, és előbb kelt, mint a nap, hogy láthassa az aranyló korongot, amint feljön az égre. Ma is korán ébredt, de már eszébe sem jutott kimenni a hűvös hajnalba. Évek óta már ki sem nyitotta a spalettát az ablakon napkelte előtt. Reggel is ugyanígy ült, de akkor még előtte volt a mai nap.
- Ugyanígy ültem - gondolta.- Ugyanígy ültem, aztán elmentem a kocsmába.
Így történt. Felült az ütött-kopott kerékpárra, és mint húsz éve mindennap, elment a kocsmába. Dolgozni már nem dolgozott, csak amit a ház körül kellett. Nem azért, mert nem bírta volna, hanem mert már nem volt szüksége rá. A felesége meghalt, még mielőtt a fia elkezdett volna iskolába járni. Felnevelte a gyereket, aki kijárta az iskolákat, fogorvos lett belőle. Most rendszeresen küld pénzt, nem túl sokat, de küld. Jut mindenre. Étel, ital, televízió. Az ám, a televízió! Mikor még mindennap megnézte az ébredő napot, még álmodni sem álmodott a televízióról. Mennyit változott a világ, mennyi pompás dolgot találtak fel az emberek!
A kocsmában nem volt televízió. A kocsmában csak a kocsma volt, meg az a néhány ember, akivel mindennap találkozott. Kis falu volt ez, alig hatvanan laktak benne, és minden évben kevesebben. Az öregek meghaltak, a fiatalok pedig, már ha volt bennük tehetség valamihez, elmentek a városba. A régi ivócimborák is, akik miatt elkezdett a kocsmába járni, már mind meghaltak. Ezek helyett jöttek újak, már ott voltak a kocsmában, mielőtt az elődjük meghalt volna. Ma már a kocsmában sem ismert senkit, csak látásból. Nem beszélgetett senkivel, csak magában borozgatott, és emlékezett a régi időkre. Néha sorra vette a társaságot, és azon tanakodott, ők mire emlékezhetnek. Arra, amire ő, biztos nem. A legidősebbnél is öregebb volt vagy harminc évvel.
- Ezek a kölykök nem emlékeznek már a háborúra - gondolta.-, pedig milyen dicsőséges napok voltak! Meg a feleségemre sem emlékeznek. A fiamat talán látásból ismerik.
Néha pálinkát is ivott az öreg, bár aznap, mikor először került be a kórházba, az orvosok megtiltották neki. Mégis úgy gondolta, egy kicsike pálinka, amit az íze kedvéért iszik meg, nem árthat. Ha nem az íze miatt inná, hanem azért, amiért régen, hogy elzsongítsa, akkor ártana, de így nem. A pálinkától különben is mindig jobban belelátott a többi ember gondolatába, és ilyenkor nem is az emlékeik érdekelték, hanem az, hogy vajon mit gondolnak róla, az öregről, aki már a háború előtt is ebbe a kocsmába járt. Igaz, a kocsmát a harcok után újra fel kellett építeni, mert eltalálta egy bomba. Mulatságos lett volna, ahogy összedől, ha van a faluban másik hely, ahol inni lehet, de így nem nevettek rajta. Az öreg ott volt akkor is, mikor megint felépítették. Ott volt, és dolgozott, mint ahogy mások is, mert közös céljuk volt, hogy újra együtt ihassanak. Nem is az ivás volt a lényeg. Az volt a fontos, hogy együtt legyenek, és ehhez az ivás csak eszköz volt. Néha alig ittak valamit, csak beszélgettek, vagy kártyáztak.
Kért még egy pálinkát a pultnál, és miután megitta, hazaindult. Már a kerékpáron ült, mikor eszébe jutott, hogy elfelejtett fizetni.
- Nem baj - mondta, csak úgy magának.- Nem baj. Majd délután kifizetem.
Hazaért, evett egy kicsit. Nem szokott sokat enni, és nem szokott különleges dolgokat sem. Most is csak egy kis krumplit főzött magának, héjában, mert így szerette a legjobban. Ebéd után aludni próbát, de egyfolytában csak a háború járt az eszében, hogy milyen szép is volt, milyen hősies, mikor végigvonultak a falun a megszálló csapatok, aztán mikor mentek visszafelé, nyomukban az ellenséggel. Akkor esett a bomba is a falura, biztosan tévedésből, mert itt semmiféle stratégiai pont nem volt. Szerencse, hogy nem az ő házára esett. Akkor azt is szerencsének tartotta, hogy nem kellett harcolnia a háborúban, de most már egy kicsit sajnálta.
- Több emlékeznivalóm lenne - vélekedett, és minél többször gondolt rá, annál jobban hiányoztak a háborús élmények. Akkoriban, mikor a nagy visszavonulás volt, összeszedegették a falu határában a katonák által elvesztett dolgokat, és eltették emlékbe.
Felkelt, odament a ládához, és kivette a pisztolyt. Régi fegyver volt, amolyan tiszti revolver, amit csak őrmestertől felfelé hordtak a katonák. A többieknek csak a silányabbja jutott. Úgy gondolta, ez így is van rendjén, hiszen több a közkatona, mint a tiszt, és a közkatona, ha elesik, mert nem működik a pisztolya, hát elesik, majd jön helyette más. De a tiszteknek csapatokat kellett irányítani, és végül is az egész háborút. Tisztek nélkül szétszélednének a közkatonák, és akkor hiába van jobb fegyverük.
Nézegette, forgatta a pisztolyt. Jó érzés fogta el, mint ilyenkor mindig. Érezte a súlyát, hidegségét, méltóságát. Zsebre tette, és elindult a kocsmába.
A kocsmában ugyanazokat az embereket találta, mint délelőtt. Ivott még néhány pohár bort, aztán kifizette a számláját, és hazament. Hazafelé menet még bement a postára, hogy feladjon egy levelet a fiának. Gyakran írt neki, hogy megköszönje a pénzt, amit küldött. Soha nem írt hosszú leveleket, és a fia is csak röviden válaszolt mindegyikre.
Míg a bélyegek felragasztásával foglalatoskodott, furcsa gondolata támadt. Bedobta a levelet, a pénztárhoz ment, és elővette a zsebéből a viharvert pisztolyt.
- Kisasszony, kérem - mondta igen udvariasan a pénztárosnőnek.- Kisasszony, kérem, adja ide a pénzt.
- De bácsi, ne tréfáljon - mondta a pénztárosnő.
- Nem tréfálok, kisasszony. Adja csak ide.
Zsebeibe tömködte a pénzkötegeket, és öve mögé, a nadrágjába dugta a fegyvert. Kiment a postáról, felült a kerékpárra, és egyenesen hazament. Leült az ágy szélére, és végiggondolta a napját.
- Holnap visszaviszem a pénzt - gondolta.- Visszaviszem, hiszen nincs rá szükségem, és azt hiszem előtte megint megnézem a napkeltét. Most legalább lesz valami új, amire emlékezhetek.
Éjjel, mikor a rendőrök bementek a házba, az öreg hanyatt feküdt az ágyon, holtában mosolygott. Az egyik rendőr megcsóválta a fejét.



AZ ANYA GYŰRŰJE


Ott ült mellettem a lépcsőn az eresz alatt. Cigarettáztunk, sört ittunk, és néztük az esőt, ahogy könyörtelenül áztatja a kertet. Tavasz volt, a rózsákon megjelentek az első bimbók, de a lassan leereszkedő este eltakarta látványukat. Csak az eső esett, láttuk a fejünk feletti lámpa fénykörében, hallani pedig messzebbről is hallottuk, mert elkeseredetten monoton kopogása minden más neszt elnyomott.
Szívott még egyet a cigarettájából, aztán elpöckölte a csikket az eső uralta sötétbe. Délután óta ittunk, és bár nem terítette le az ital, estére már könnyen elérzékenyült, mikor a múltjáról beszélt. A részegek pedig szeretnek a múltjukról beszélni.
- Tudod, apám korán meghalt – mondta, és kortyolt az üvegéből.- Anyám egy idő után újra férjhez ment.
Tudtam, mennyire jóban voltak a nevelőapjával, egészen addig, míg inni nem kezdett, de az ital ilyen: nem szeret osztozni az emberen, és ha egyszer valaki felett hatalmat szerez, azt csak magának akarja, mindenki mást elűz mellőle előbb vagy utóbb.
- Apám volt ő is – mondta később.- De egyszer azt mondta, többé nem mehetek oda sörszagúan.
Néztem tovább a lehulló cseppeket, mert esőt nézni jobb, mint sírást. Ő pedig sírt, de nem csendesen, ahogy akkor sír az ember, ha bántja valami, hanem hisztérikusan, időnként felzokogva. Aztán abbahagyta a sírást és fejét felemelve a szemembe nézett:
- Az a legrosszabb, hogy igaza volt.
- Valóban így érzed? – kérdeztem.
- Persze. Mióta anyám meghalt, és ő újra megnősült, nem tartozom oda.
Való igaz, nem tartozott oda. Már régen elszakadt nevelőapja világától és próbált a sajátjában boldogulni. Napközben dolgozott, esténként ivott, egy idő után pedig már napközben is csak az ivás érdekelte. A családját is rettegésben tartotta már, egyre gyakrabban keveredett verekedésbe az olcsó talponállókban, s a legtöbb környékbeli kocsmában tartozása volt.
- Hozz még egy sört – mondta.
- Ne igyál többet.
- Ha hozol sört, elmesélem.
- Mit mesélsz el? – kérdeztem.
- Amiért sírok.
Szánalmas volt, ahogy ott ült, és mesélni akart egy italért, én pedig, ki tudja hányadszor, megsajnáltam. Az eső időközben elállt, szél futott végig az udvaron újra meg újra, nyirkos, hideg tavaszi estét varázsolva közénk. Bementem egy üvegért, kibontva adtam a kezébe, már csak meg kellett húznia. Olcsó cigarettára gyújtott, a kellemetlen szagú füst egy pillanatra átölelt, aztán a szélre bízta magát. Én is rágyújtottam, és vártam a mesét.
- Rövid a történet – mondta.- Rövid, de mindent meg fogsz belőle érteni. Én voltam a tanú az esküvőjükön. Nem számított, hogy nem az anyám áll mellette, hiszen ő sem az apám volt. Emlékszel még, mit mondtam rájuk?
- Emlékszem. Azt mondtad, megengedted, hogy a szüleid legyenek.
- Igen – folytatta.- Megengedtem. Nagyon szerettem őket, apám és anyám helyett is. Aztán egy csapásra összeomlott az egész. Anyám gyűrűjét húzta az új felesége ujjára az esküvőn. Azon az esküvőn, ahol én voltam a tanú.
- Nem gondolta, hogy megbánt vele – mondtam.
- Persze, mert elfogadtam anyámnak azt a nőt. De a gyűrűt nem lett volna szabad neki adnia.
- Mondtad neki? – kérdeztem, és rágyújtottam még egy cigarettára. Nyúlt a doboz után, így megkínáltam őt is.
- Mondtam neki, még ott, az esküvő után.
- Nem ott kellett volna.
- Én is tudom – mondta, aztán kezébe vette az üveget, és újra meghúzta.- Nem ott kellett volna, de berúgtam, és megtettem.
- Akkor zavart el?
- Akkor. Egy hét múlva pedig elküldte a gyűrűt.
- Postán? – kérdeztem.
- Igen. Ajánlott levélben.
Megint sírni kezdett. Értettem én, siratta magát, halott és élve elvesztett családtagjait.
- Ezért sírsz? – kérdeztem.
- Ezért. Nem viselhetem el, hogy anyám gyűrűje más ujjára kerül.
- Már nem kerülhet más ujjára – mondtam.- A tiéd.
- Zálogba adtam – suttogta könnyes szemmel.- Holnap még kiválthatnám, ha lenne pénzem rá.











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!