Bejelentés


Kapirgálók Törödés az állatokal!











Baromfi a Parasztgazdaságban!

A baromfitartás szerepe és jelentősége a családi gazdaságokban koronként is, tájanként is, gazdaságméretek és típusok szerint is eltért. Hagyományos parasztgazdaságokban csupán kiegészítő tevékenység volt, amely főként az önellátást szolgálta. Kiss Lajos és Györffy István szerint az 1920–1930-as években az Alföldön azért tartott minden gazdasszony tyúkot, mert annak összes jövedelme őt illette. A gazda a baromfitenyésztésben nem vett részt, s a belőle származó pénzbevételre sem tartott számot .Mégis hozzájárult a családi gazdaság egyensúlyához: hajdan a tojás, a hízott kappan és a Márton-napi lúd feudális szolgáltatás volt, utóbb az adót fizették ki a lúdtoll vagy a hízott liba árából. Tojásért kapott pénzből vett az asszony sót, cukrot, paprikát, petróleumot családja számára.

A baromfitartást országszerte a nők gazdasági tevékenységének tekintették. Női munka volt a tojások összegyűjtése és elraktározása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés és a tollfosztás, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, libamájért, élőbaromfiért kapott pénzt az asszonyok főként saját ruházkodásukra, eladó lányaik kelengyéjének előteremtésére fordították.

A férfiak a baromfiólak és vermek kialakításával, rendben tartásával, meg a szárnyasok szekeres szállításával járultak hozzá a „női üzemág” sikeréhez. Természetesen a különböző ketrecek, kasok, borítók, itatók és keltetők is az ő kezük alól kerültek ki. Régebben a ludakat serdülő fiúk, fiatal férfiak őrizték. Ez a hagyományos munkamegosztás a nyelvterület túlnyomó részén érvényben maradt az 1960–1970-es évekig. A Dél-Alföld baromfitartó körzeteiben a piacosodással és a baromfiból származó bevételek növekedésével már előbb megváltozott a szerepfelfogás. Orosházán, Békéscsabán és általában a békési, csongrádi tájakon az 1870–1880-as évek óta már a férfiak is nagy figyelmet fordítottak a baromfi-üzemágra és bevételeire, noha a munka zöme továbbra is a nőkre hárult.

A galambot hagyományosan a férfiak gondozták, rendszerint fiatal legények, illetve nőtlen és idősebb férfiak. A galambászat azonban inkább passzió, mint munka. Egyes városok (például Szeged) férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált
A baromfitartás gazdasági hasznát a régi parasztgazdaságok nem tartották számon, noha a szárnyasok részesedése a család húsellátásában már a 19. században is jelentékeny volt, s a tojás szerepe a táplálkozásban nőttön nőtt. Alföldi tanyagazdaságokban különösen nagy számban, ha nem is „számolatlan tömegben” tenyésztek a tyúkok, rucák, libák, s újabban a pulykák, gyöngytyúkok is sok helyen elszaporodtak .
Nehéz reális képet alkotni a különböző gazdaságtípusok baromfiállományának alakulásáról. Medvesalján a 40–50 egyedből álló tyúkállomány és a 12–15 egyedes lúdállomány volt tipikus az 1980-as évek elején. Egyes gazdaságokban a tyúkállomány 80–100, a lúdállomány pedig 20–30 egyedet foglalt magában (Filkeházán (Abaúj m.) libát és kacsát főként lányos házaknál tartottak, a tolla miatt. Sok család csupán tyúkokat tartott. A tyúklétszámot több körülmény befolyásolta. Faluvégen lakók többet tarthattak, mint a szűk udvarral rendelkező belterületiek, mert a tyúkjaik megéltek a mezőn .A baromfi-létszám évi alakulása függött a gazdasszony hozzáállásától, szorgalmától, s gyakran közbeszóltak a véletlenek is (a kotlós tulajdonságai, a keltetés sikeressége, betegségek, ragadozók). Éppen ezért a baromfiállományra vonatkozó összeírások, statisztikai adatsorok elég sok bizonytalanságot tartalmaznak. Az egyes gazdaságokon belül a tyúkállomány a terméstől, az időjárástól függően is ingadozott. Főképp azonban a vagyoni helyzet szabta meg az aprójószág számát.
Tiszaigaron az 1950-es évek elején szegényparasztok általában 1, középparasztok 2–3, nagygazdák 4–5 tyúkalja csirkét keltettek. Ebből gazdaságtípusonként 10–20, 30–50, illetve 40–50 magjószág maradt meg télen át. Hasonló eltérés mutatkozott a lúdállományban is. Kisgazdák 5–6, középparasztok 10–15, nagygazdák 25–30 ludat neveltek fel évente a család ellátására. Tenyészcéllal 2–3 tojót és 1 gúnárt szoktak kiteleltetni. Tiszaigaron – s a főként önellátásra törekvő észak-alföldi parasztgazdaságokban másutt is – a pulyka és a gyöngytyúk tipikusan a nagygazdák, esetleg a módos középparasztok baromfija volt. A galambtartás viszont kevésbé kötődött a vagyoni helyzethez . Békésen a kisparaszti gazdaságok átlagosan 10–12 maglibát tartottak, s hozzájuk négy gúnárt. Ezek szaporulata átlagosan 100–120 kisliba lehetett. A Vásárhelyi-pusztán az 1950-es években legalább 25–30 libát tartott minden tanyagazdaság, a szikes, gyepes határrészeken pedig 70–80 libát nevelt egy-egy gazdaság, víz melletti nagygazdatanyák pedig 100–200 libát is. Ugyanott átlagosan 30–40 pulykát és 40–50 gyöngytyúkot is tartottak a közepes gazdaságok.


EXTENZÍV TARTÁSMÓD, LEGELTETÉS, ŐRZÉS

Parasztgazdaságokban a baromfit egészen a legújabb időkig extenzív módon tartották: még a kerített, zárt baromfiudvar is viszonylag kései fejlemény. A tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarok, kertek között; tojásaikat rendre a kazlak tövében, istállók zugaiban hullatták el. Átjártak a szomszédba, kimentek az utcára, s a veteményeskert mögött húzódó szérűre, gyümölcsöskertbe, sőt a faluszéli vetésre, tarlóra is elmerészkedtek. A baromfi szabad tartását semmi nem korlátozta a tanyavilágban, s a 19. század végén még a tiszántúli külső legelőkön, pásztorszállásokon is megjelent. Ahol a juhászné nyaranta kiköltözött a pusztára, hogy a tejet helyben dolgozza fel, baromfit is tartott az esztrenga környékén.Faluhelyen a csirkék, ludak kártételei sok perpatvart idéztek elő, elvesztük pedig gyakran a szomszéd gyanúsítgatásához, szidalmazásához vezetett.
Ezért a kiscsirkét, kislibát, kiskacsát a legtöbb faluban tulajdonjegyekkel látták el. A csirkének valamelyik körmét vágták le ollóval. A jobb és a bal láb, továbbá az ujjak szerint sokféle megkülönböztetésre volt mód. Szomszédos családok egymással egyeztetve választottak jelet, amit aztán hosszú éveken át megtartottak. Ludat, rucát hagyományosan az úszóhártya bevágásával jelöltek meg. Országszerte a vágott jegy számít hagyományosnak. Legtöbb leírás a liba talpának, levelének (úszóhártya) behasításáról emlékezik meg.Újabb jelzésmód a festés, a liba, kacsa fejének, szárnyának megjelölése tartós, vízálló festékkel. Főként a ludakat jelölték meg nyakba kötött színes cérnával, szalaggal. Helyenként a fartoll, szárnytoll ollóval történő megjegyzése is szokásban volt. A köröm- és talpjegyek igen régiek, de írott forrás elvétve szól róluk. Orosházán egy 1822-ben készült jegyzőkönyv említi, hogy egy embernek „a nyomásról (ugarról) 14 libája elveszett”, illetve, hogy „a ludakat megjelölték”.

A baromfifélék fő ellenségei a ragadozók. Sas, kaba ellen fényes üveget tűztek ki magas rúdra, ami a nap sugarait visszaveri és a ragadozót elriasztja. Zörgő dobozokat, szélhajtós kereplőket is szoktak rúdra, fára felrakni, hogy a kabát elkergessék. Szentgálon lőttek egy kányát, egy póznára kötözték az udvaron, hogy a többi ragadozó madarat elriassza. Meglőtt ragadozó madár (kánya, ölyv) kitűzése fák tetejére Tolna-Baranyában is szokásos .Patkány, görény, menyét és róka ellen különböző csapdákkal védekeztek, illetve búvóhelyüket próbálták felderíteni. A ragadozók elriasztása, elpusztítása mindenkor közös ügye volt a szomszédságnak, néha az egész utca- vagy faluközösségnek.

A libák csapatostól legeltek a számukra kijelölt réten, többnyire vízállások, tavak, folyók közelében. Libalegelő, Libapáskom néven a legtöbb falu határában hagytak a számukra egy darab gyepet. Ilyen dűlőnevet a 18. századi források gyakran említenek. A libafalkákat őriztetni kellett, hogy ne menjenek a vetésbe. Kárt okozó ludakat a mezőőrök éppúgy befogtak és behajtottak a községházára, mint a lábasjószágot. Onnan pedig csak kártérítés ellenében adták vissza gazdájának a lúdjait. Kismarján (Bihar m.) a 19. század elején a ludak annyira elszaporodtak, hogy a kerülők 1830-ban panaszt tettek, mondván, hogy a vetéseket és a nyomásszéli kaszálókat tőlük megoltalmazni nem lehet. Rendesen a nyomáson (ugaron) engedték meg a legeltetésüket. Ezért a tanácsülés kimondta, hogy a jövőben „szekeres gazdák 10, a gyalogosok 5 lúdnál többet nem tarthatnak”.
A Szigetköz falvainak az 1960–1970-es években is voltak „libás szigetei”, ahová a vízibaromfit nyaranta telepítették. Százszámra éltek a szigeten a libák, kacsák csapatai őrizetlenül. Az egy banyához (anyalúdhoz) tartozó libák összetartottak, együtt maradtak, s a közös szigetet nem hagyták el. Vasárnaponként a gazdasszonyok egy kis eleséggel meglátogatták őket. Ladikon jártak ki a falusi ludak, kacsák szigetére.Ősszel hajtották haza őket. A „rideg lúdtartás” hasonló adalékait a Duna alsóbb szakaszain, s a többi folyó mellékén is feljegyezték.
A ludak és a libafalkák őrzése a 19. században sok vidéken legények és eladó lányok feladata volt. Gerjenben (Tolna m.) 20–22 éves legények voltak a libapásztorok, Kocson (Komárom m.) szintén férfi lúdpásztor szolgált a 19–20. század fordulóján .Lúdas Matyi foglalkozása a 18. században még kevésbé lehetett férfihoz nem illő. Az 1900-as években már országszerte inkább saját gyermekeikre, 8–10 éves fiúkra, leányokra bízták a családok a libaőrzést. Minden család külön hajtotta legelőre, majd a „felszabadított” tarlóra egy-két lúdalja falkáját (20–30 libáját). Nagyobb lúdállományhoz az uradalmak továbbra is felnőtt pásztort fogadtak, s keleten (Szatmár, Bereg) tovább élt a községi lúdpásztorság intézménye is.Kis-arban (Szatmár m.) a falu libapásztora egész nyári őrzésért minden fiatal liba után egy liter búzát kapott az 1940-es évek elején. A magludak, anyaludak őrzése fejében pedig sorkoszt járt neki. A libapásztor fogadását a községházán összegyűlt asszonyok intézték – a kisbíró dobszóval hívta őket össze –, s akkoriban mindig nőt fogadtak fel pásztornak. Nyírmeggyesen kendőt, kötőt kapott a gyermeklány libapásztor. Ott nem a falu, hanem módos nagygazdák fogadtak falkájukhoz pásztort. Szentesen a 19. század végén használatos eszköz volt a libafogó. Ezt a köpűs nyélfelerősítő vashorgot hosszú póznára húzták és a libákat a nyakuknál fogva kapták el vele.

A pulykának szintén tágas mező vagy tarló kell, ahol szabadon legelészhet, bogarászhat. Kabóca, sáska, cserebogár, bundásbogár összeszedésével sok hasznot hajt, de a kukoricásban kárt is tud tenni. Ezért pásztor őrizetére bízták. Nagybirtokon a pulykafalkát a majorosok, tanyások családtagjai őrizték – az asszony vagy a leánya – és ezért külön konvenciót mértek nekik. Árterek, folyók mentén a libalegeltetés, illetve tanyásgazdaságokban a pulykatartás pásztort nem kívánt, kevesebb gonddal-bajjal járt.


A BAROMFITARTÁS ÉPÍTMÉNYEI


Jó idő esetén a baromfiállomány legszívesebben a szabadban tartózkodik. A szárnyasok elhelyezésére egykor kevés gondot fordítottak. Bátán (Tolna m.) és a Duna mentében sok helyen a ludak csapata csak enni járt haza, éjszaka pedig egy öreg gúnár vezetésével a nyílt vízen hált. Ott nem tudta meglepni őket a róka, a vidra pedig a falutól távolabb, nádas helyen járt.
Az 1900-as évek elején a tyúkok tavasztól őszig az udvar fáin háltak, csak hidegebb időben húzódtak be az ólba. Ez a gyakorlat elszórtan a magyar nyelvterület legnagyobb részén előfordult, nemcsak a szakirodalomban említett alföldi helységekben. Az atlaszgyűjtők Nyugat-Dunántúl, Erdély és a Délvidék számos pontján feljegyezték, hogy a tyúkok rendszeresen fákon éjszakáztak.Ahol nem volt alkalmas élőfa (például eperfa), ott egy ágastól kivágott fát ástak le az udvar alkalmas helyén. Némely vidéken (például tolnai Sárköz) kocsikereket tűztek fel egy erős rúdra, olyan magasra, hogy a róka ne érje el. Este a vízszintesen elhelyezett kerék küllőire szálltak fel a tyúkok. Fejlettebb forma a kocsikerékre épült tyúkól, a rúdra tűzött kerek tyúkól, amit a Bódva-völgy és az Avas-hegység (Szatmár m.) falvaiban figyeltek meg .Szívesen alszik faágon a gyöngytyúk, a páva és a pulyka is. {785.} Szeged környékén a pulyka a szabadban, házilag készített – meggyszedő székre emlékeztető – faalkotmányon éjszakázik, mert a zárt helyet nem szereti.
Az Alföldön tyúkok, ludak, rucák hagyományos éjjeli menedékhelye volt a tyúkverem és a kerekól. Tiszaigaron az 1950-es évek elején a tyúkverem már kezdett kiveszni a gyakorlatból, de Hódmezővásárhelyen és a Kiskunságban az 1920–1930-as években még élőben lehetett tanulmányozni. Négyszögletes, 150–200 cm mély gödör volt ez – belül kitapasztva, fehérre meszelve – a talajszint fölött, nyeregtetővel ellátva. A tyúkok létrán jártak le, s a veremben 2–3 sor ülőre, rúdra ülhettek fel. Századunkban főként a Tisza és a Körösök vidékén, a Nagykunság településein használtak veremólakat, de elterjedésük egykor nagyobb lehetett. Ludak részére készítettek vermeket Tolna és Baranya Duna-menti községeiben is. Tyúkok számára Tolna és a Kelet-Dunántúl más vidékein is építettek tapasztott veremólakat, olykor még a szőlőhegyen, a borospincék közelében is (Szakcs, Tolna m). Az abaúji Hegyközben a tyúkok rossz idő esetén föld alatti üregekben (kurnyik) éjszakáztak. Ezek az üregek a ház vagy a vele egy tető alá épült istálló fala mellett, a gangnak nevezett sárpadka alatt voltak kiképezve. Nyílásukra kis ajtót tettek, s a magnak hagyott tyúkállományt telente ilyen üregekben éjszakáztatták
Kétszintes ólak esetén 120–130 cm magasságban választották ketté az építményt. A kétszintes ólak magassága 180–200 cm volt. Előfordult 3–4 szintes kerekól is: alul a ludak, rucák tanyáztak, fölöttük egy-két szintet a tyúkok, csirkék foglaltak el, legfelül pedig a galambok kaptak helyet .Sok változata között voltak kizárólag baromfiak részére épült ólak, s voltak olyanok is, amelyeknek a „földszintje” sertések, „emelete” pedig tyúkok elhelyezésére szolgált.
A vályogból, sárból készült kerekólak építésének kezdeteit a Dél-Tiszántúlon az 1880 előtti időben kell keresni. Ez az óltípus legnagyobb elterjedtségét az 1880–1930 közötti időben érte el. Geográfiai szempontból az Alföld, a Tiszántúl középső harmadának jellegzetes építménye. Nem ismeretes a Tisza-Duna között és a Békés megyei szlovákságnál. Elterjedtsége nagyobb volt, mint az ún. boglya formájú gabonásé.
Hagyományos formának tekinthető a sövényből, pacsitból font kerekól az Alföld északi harmadában, a szomszédos Partiumban és az Erdélyi-medencében. A Felső-Tisza vidékén cölöpökön, ágasokon álló, tapasztott sövényfalas, „pacsitos” tyúkólakat használtak. Ismert forma volt a Szilágyságban, a Mezőségen és a Kis-Küküllő vidékén. Az erdélyi nyelvjárásokban ketrec, katroc, tyúkketrec, Székelyföldön kotyec a sövényfalas baromfiól neve .A Kis-Küküllő mentén a tyúkketrec önálló „kertelt” építmény volt: „80–100 cm átmérőjű kör alapon egymástól arasznyi távolságra karókat szúrtak a földbe, majd ezeket körbefonták, s kívül szépen letapasztották, majd a tetején átvetett néhány karóra gazt, szalmát dobtak. A »móddal« készült ketrecek emeletesek voltak – alul a kiscsirkék vagy a rucák, fent pedig a tyúkok ültek be...”Az építmény széles elterjedtségét mutatja, hogy leírták a galíciai huculoktól, akik Utoropy vidékén kerek, vesszőből font tyúkólat használnak, melyet agyaggal tapasztanak be és néha bemeszelnek.
Azonban a sövényfalú baromfiólak régebben sem csupán kerek alaprajzzal készültek. Siménfalván 1636-ban említenek a majorsági épületek között „sövénnyel font tyúkól”-at, mely „hoszan, két szakaszban, szalmával fedett, két ajtócska rajtok, vasreteszesek”
A majorsági gazdálkodásban, s a parasztság hegyvidéki csoportjainál korán megjelentek a tartósabb, stabilabb építmények. Meggykeréken (Alsó-Fehér m.) 1647-ben fából épült baromfiólat vettek leltárba: „egy tyúknak, lúdnak való szalmás ól, boronából Az erdélyi megyékben ól, a Székelyföldön és Moldvában pajta (tyúkpajta, pislenpajta, récepajta) a majorságnak szolgáló ólak neve .Fejlettebb, szilárd falazatú építmény a tyúkház. Ez található a Dunántúl és a Kisalföld széles nyugati sávjában, s szórványosan az Alföldön, sőt Erdélyben is felbukkan .A nyelvterület túlnyomó részén, különösen pedig középső vidékein az ól (tyúkól, csirkeól) megnevezés használatos. Szilárd falazatú építményeknek is tartozéka az ülőfa.

Gyakori helye volt a tyúkoknak a padlás. Lakóház padlásán éjszakáztak az 1900-as évek elejéig a Dunántúl és a Kisalföld számos falujában, s még gyakoribb helyük volt a disznóól padlása. A fából épült hidasólak legtöbb vidéken tyúkoknak szolgáló padlástérrel készültek. A padlásra létrán, különböző szerkesztésű tyúklétrákon jutott fel a tyúkféle. Kisebb gazdaságokban az istálló egyik sarkában készítettek ülőt a számukra oly módon, hogy földbe vert ágaskarókra vízszintesen fekvő rudakat erősítettek. Északon és északkeleten ülő, tyúkülő volt a tyúkok éjszakai szállásának neve A Dunántúl és a Felföld egyes településein az 1900-as évek elejéig a házban, a fűtetlen pitarban töltötte a hideg téli éjszakát a magnak meghagyott néhány baromfi.

A galambokat legtöbb helyen a padlás elrekesztett végében vagy különböző kosarakban, dúcokban tartják. Például a Csallóközben a galambok számára varsa alakú kosarakat függesztettek fel az eresz alá. Szegeden a padlástetőn hagyományosan lecsapható cserény (tégla alakú ketrec vesszőfonadékból), újabban pedig drótsodronyból készült kuppantyú szolgál a galambok befogására. Hosszú cserénymadzag segítségével az udvaron állva is felnyitható vagy lecsapható. Sok vidéken lehet látni oszlopokra, esetenként csak egyetlen oszlopra épített, „emeletes” galambdúcot a tanya vagy a falusi ház udvarán. A galambdúcot a macskától óvni kell. Tüskés kökénygallyakat szoktak az oszlopra kötni vagy bádoggal vonták be egy darabon, hogy a macska fel ne kúszhasson a galambokhoz. Szegeden, Tiszaigaron és az Alföld számos pontján a galambház, galambpallás tágas hely, amit negyedévenként kitakarítanak, meszelnek, homokoznak, s ahol tojó- és keltetőfészeknek szolgáló ládákat, kosarakat függesztenek fel a tetőzetre.A székelyek néha nagykapuk galambbúgjában tartják a galambot, amit nem annyira hasznáért, mint inkább a ház díszéül tartanak. A galambbúgos nagykapu egész Erdélyben elterjedt az újkor elején. Első említéseit az 1630-as évekből ismerjük. A 18. századi Erdélyben már egészen elterjedt a „lábfán”, oszlopon elhelyezett galambbúg, galambdúc is.Galambbúgos szérűskapukat használtak itt-ott a Kisalföldön



Ingyen angol - csak most!




Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!