Bejelentés




MENÜ








Az Ókor zenéje

1.
Az ókor zenéje

Az ókorban a zene és a költészet szorosan összefonódott, együvé tartozott. A zenének nagy szerepe volt az ókori kultúrák művészetében. Ezt a különféle képzőművészeti alkotások és a fennmaradt írásos emlékek is igazolják.

A világ zenekultúrái közül a legrégebbi a kínai. Igen fejlett volt a zeneelmélete.

India zenekultúrájának kezdeteiről nincsenek forrásaink, azt azonban már bizonyosan tudjuk, hogy hétfokú hangsoruk is volt, s sajátos csúszkáló kromatikájuk. (7 hang negyedhangokra oszlott az oktáv keretein belül.)

A perzsa-arab zenevilágra erős hatással volt az asszír-babiloni zene. Az i.sz. VII. századi arab hódítás a két nép kölcsönös kulturális érintkezését hozta magával. Dárius király udvarában nagy létszámú zenekarok és tánckarok szerepeltek. Az arabok honosították meg Európában a lantot. Az asszír-babiloni zene első emléke egy agyagtábla, amely az óbabiloni himnusz töredékeit őrzi.

Egyiptom virágzó zenei életére a meglévő leleteink alapján következtethetünk. Fő hangszereik a hárfa és a fuvola voltak. A vallásos szertartások, ünnepélyek, különböző társadalmi események mind megannyi lehetőséget és alkalmat adtak a zenélésre. Az államot vezető papság azonban erős befolyást gyakorolt a zenére, s ebből következett a régi hagyományokhoz való merev ragaszkodás.

A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába.

A görög világban a legnagyobb a zene szerepe az összes többi ókori világ közül, mert itt válik először az általános műveltség részévé. A zene itt alkotóeleme a vallási szertartásoknak, a görög drámák előadásainak és az olimpiai játékoknak. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából, ezenkívül foglalkozik a zenének a társadalomban betöltött szerepével és hatásával is. A görögök szerint a zene isteni eredetű (a zene istene: Orfeusz), s nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is. „Szeikilosz sírverse”

A rómaiak zenéjét főként leírásokból, képzőművészeti emlékekből ismerhetjük meg, mivel dallamemlékek sajnos nem maradtak fenn. A rómaiak átvették a görögök zeneelméletét, hangszereiket, s zenetanítóik rendszerint görög rabszolgákból kerültek ki.

2.
A középkor zenéje

A művészettörténet a középkort a Római Birodalom bukásától (476) kb. a XV. század végéig, Amerika fölfedezéséig (l492) számítja. Ebben az időszakban alakult ki és virágzott a képzőművészetben és az építészetben a román és a gót stílus. A román építészet legjellemzőbb stílusjegye a keresztboltozat, amely szabályos négyzet alakú tereket zár le. A nehéz félköríves boltozat teljes súlya a falra támaszkodott, ezért a falak vastagok, tömörek. Az épület külső megjelenése is komor erődítménynek hat. A gótika újat hozó törekvését kezdetben megvetették, gótnak, azaz barbárnak tartották. Az új művészeti irány az építészetben bontakozott ki elsőként. Az észak-franciaországi Saint-Denis (e: szendöni) kolostor apátja, Suger (e: szüzsé) fölfelé törekvő építménnyel, fénnyel elárasztott belső terek létrehozásával akarta érzékeltetni Isten dicsőségét. A román keresztboltozat íveit magasabbra, meredekebbre emeltette, s így jött létre a jellegzetes, gótikus csúcsíves stílus.

A gótikus festészet is újat hozott. A román stílusú falfreskókon az alakok mereven egymás mellett, egymás fölött helyezkednek el. A gótikus festészet ezzel az egysíkú ábrázolással ellentétben a térbeliséget érzékelteti.

A középkorral új korszak kezdődött Európában. Kialakult a feudális társadalmi és gazdasági rend, az egyház hatalma megnövekedett, megszilárdult. A vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a művészetek, így a zene fejlődésében is.

A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a XII. sz. körül alakult ki.

1.
Egyszólamú zene

1.
Egyházi zene

A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, s ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fő forrása volt:

*

az ókori zsidók vallási liturgikus zenéje (zsoltárok)
*

görög egyházi énekek (himnuszok)

Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A IV. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, s az egyház irányító központja Róma.

Az V. és VII. sz. között az éppen uralmon lévő pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (59O-6O4) elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. Ez lényegében a XVI. sz-ig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevéről kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius. Hogy Gergely pápa milyen mértékben vett részt a rendszerezés nagy művében, nem tudjuk. Valószínű, hogy elsősorban az akkor már működő Schola Cantorum (Énekesek iskolája) testületére támaszkodott.

A gregorián ének a római katolikus egyház ősi, hivatalos, latin nyelvű éneke.

Jellemzői:

*

egyszólamú dallam, tele hajlításokkal
*

latin szövegű, bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú
*

kíséret nélkül, kötetlen ritmusban szólal meg
*

a dallamok rendszerint lépcsőzetesen vagy kis
*

hangközlépésekben mozognak, de előfordulnak az ugrások is
*

a szillabikus és melizmatikus szakaszok váltakozása egyensúlyt eredményez
*

(szillabikus, azaz szótagoló éneklés = egy szótagra egy hang kerül melizmatikus éneklési mód = egy-egy szótagra több hang vagy egész kis dallamív juthat)

A gregorián ének két nagy részre oszlik:

*

a papi zsolozsma énekei
*

a mise énekei

állandó mise énekek

(a mise szertartásainak gerincét adják)


változó mise énekek

(az ún. egyházi év egyes napjaihoz vagy ünnepeihez igazodnak)

Talán az egyik legismertebb gregorián emlékünk a „Dies irae” kezdetű, ősi hagyományokat őrző középkori dallam. A fölhangzó latin szöveg szabad fordításban így hangzik: A harag, vagyis a végítélet napján a világ hamuvá lesz.

A „Dies irae” énekformája: sequentia.

Két fontos énekformát kell megemlíteni: sequentia és tropus. Mindkét forma úgy jön létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. A sequentia mint műfaj, jelentősebb. Sequentia volt az ómagyar Mária Siralom is, eredeti címe: Planctus ante nescia – szerzője Geoffroi de Bretevil (XII. sz.)

A sequentiák száma idővel igen megszaporodott és egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit az egyház nem nézett jó szemmel. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, csupán ötnek a használatát engedélyezték. (Ebben szerepel a Dies irae = halotti sequentia.)

Bizonyos egyházi szövegek tartalma alkalmas volt arra, hogy dramatizálva adják elő őket, így keletkeztek a X. században a liturgikus drámák.

„Út queant laxis” (a szolmizációs gyakorlatok kialakulása)

2.
3.
Világi zene

A középkor világi zenéjét elsősorban a lovagi költészet képviseli, mely Franciaországból indult. Dél-Franciaországban, Provance-ban született a XII. században, majd a XIII. században az eretnekháború miatt áttevődik Észak-Franciaországba. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e művészet képviselőit, akik költők és zeneszerzők is voltak egyszemélyben.

Származásukat tekintve: alsó- és középnemesek, de voltak főúri képviselői is (hercegek, királyok; a trouverek neves képviselője volt Oroszlánszívű Richárd angol király). Alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik: balladák, drámai elbeszélő szerelmi dalok. (Ez utóbbi a trubadúrköltészet jellegzetes típusa.) Többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg, hangszerkísérettel.

Mariot d’Arras (ejtsd: monió dárrész): „Nyári ének” (a XIII. századból)

A trubadúrok és a trouverek művészete több irányba sugárzott ki Franciaországból:

Spanyolországban


- cantiga

Olaszországban


- lauda

Németországban


- minnesang

Németalföldön e műfaj képviselőit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzője).

A legjelentősebb képviselői: Walter von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal, Tännhauser. (Ez utóbbiról mintázta Richard Wagner hasonló című operájának a hősét.)

2.
A középkori többszólamúság

A zeneirodalomban talán a leglátványosabb fejlődés a többszólamúság kialakulása lehetett. Kezdetei a VIII. sz. idejébe tehetőek, de valójában csak XI-XII. sz-tól kezdve beszélhetünk többszólamúságról.

Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólalt meg a kísérőszólam. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg.

1.

Paralel (párhuzamos organum)
Az alapdallamot kvart, illetve kvint távolságra kísérte a második szólam (esetleg oktáv is megszólalhatott)

2.

Szabad organum
Az alapdallam az alsó szólamban jelenik meg, a felső szólam szabadon mozog. Haladhat párhuzamosan is az alsó szólammal, de lehet ellenmozgás is a két szólam között (ellenpont).

Együtthangzó hangközei: prím, kvart, kvint, oktáv, undecima.

3.

Melizmatikus organum
Az alsó szólamban megszólaló alapdallam hosszú kotta értékeire a felső szólamban több hang szólal meg, ezáltal a felső szólam mozgalmas díszítő szólammá válik.

A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerű formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be.

Közismert példa erre: John of Fornsete (dzson of fornszet): Nyár kánon (1240 körül). A középkor énekes zenéjében a hangszerek jelenléte még igen elenyésző, sokszor alig észrevehető. Csak alkalmanként erősítették az énekhangot.



3.
A reneszánsz zene

A XVI. században Európa-szerte felkelések jelzik a feudális rend válságát. (1356-ban polgári lázadás, vezetője Étienne Marcel, 1381-ben az angol parasztok felkelése, Watt Taylor vezetésével.) Az egyház abszolút hatalma megingott, a művészetek fokozatosan elvilágiasodtak. Az eddigi „névtelen” zenével szemben már sok zeneszerző nevét ismerjük.

A reneszánsz Itáliából indult ki. A „renaissance” szó francia eredetű, jelentése: újjászületés, az antik görög szépségideál újjászületése. Eredete azonban nem az ókori művészet másolásában, hanem éppen a művészet mondanivalójának megújításában gyökerezik. A kutató tudósok és művészek mindenben az újjászületés útjait keresték. Természetesen nagy érdeklődéssel fordultak az ókori Róma tárgyi, szellemi, művészeti emlékei felé. A középkor elnevezése is ebből az időből való. Érdekes, hogy az ókori Róma virágzásától eltelt nyolc-kilencszáz évet csak amolyan jelentéktelen közjátéknak, „közép állapotnak „ tekintették. Így keletkezett az V. századtól a XVI. századig tartó időszaknak máig, is használt elnevezése, a középkor. Az új stílus megteremtéséhez fölhasználták az antik örökséget, de nem szolgai, hanem alkotó módon.

A középkor vallásos szemlélete után a reneszánsz az ember nagyságát és életörömét hirdetik. Fellendülnek a művészetek és a természettudományok, s elterjed egy új eszmei áramlat, a humanizmus, mely emberközpontúságot jelent. Tehát mindennek a középpontjában maga az ember áll.

Valóban csodálatos korszaka volt ez a történelemnek. Az új nyersanyagok fölfedezése, a tengeri hajózás fejlődése, a feltörekvő polgárság, az egyházi és a világi főurak művészetpártolása soha nem látott fejlődést, „újjászületést” hozott. A művészek között többen egyetemes tudású, sokoldalú személyek ún. polihisztorok voltak. (Pl. Leonardo da Vinci (e: leonárdó da vincsi) a legnagyobb festőművészek egyike lázas, nyugtalan kutató és nagyszerű zenész is volt. A szobrászként ismert Michelangelo (e: mikelandzseló) pedig csodálatos építész, tudományos kísérletező volt egyszemélyben, sőt a kor neves költői között is megállta a helyét.)

A reneszánsz kort általában három nagy szakaszra bontják:

*

Trecento (e: trecsento) - a XIV. sz. vége. A megismerés kora
*

Quattrocento (e: kvátrocsento) - a XV. sz. A valóság realisztikus ábrázolásának kora.
*

Cinquecento (e: csinkvecsento) - a XVI. sz. A kiteljesedett, érett reneszánsz művészet időszaka.

A zene történetében is új korszak kezdődik: az Ars Nova, az Új Művészet korszaka. (Elnevezését Philippe de Vitry: Ars Nova c. elméleti munkája után kapta.)

E stílusirányzat zenéje elsősorban Franciaországban és Itáliában virágzott. Hollandiától Burgundiáig a híres énekiskolák egész sora (Antwerpen, Brügge, Liege, Cambrai, Dijon stb.) küldte szerte egész Európába neves énekeseit és zeneszerzőit. Egyre több hivatásos és amatőr muzsikus működött Európa-szerte és megbecsült rangot, hírnevet szereztek maguknak.

A reneszánsz a kórusművészet aranykora, énekes (vokális) korszak. Az „a capella” (kíséret nélküli) énekkari szerkesztés máig élő hagyománya ekkor virágzik ki Európában. A XV. században jelenik meg a „kórus”. Ezek igen kis létszámú együttesek, mindössze 8-12 énekest számlálnak. A közkedvelt kóruséneklés ebben a korban helyet kap a templomban, a színpadon, az utcán, egyszóval mindenütt. Hangszereket is alkalmaztak szólójátékra, vagy énekszólam kísérésére. Sokféle fúvós-, vonós- és billentyűs hangszert ismertek, ez utóbbiak közé tartozott az orgona, mely a barokk zenében kap majd nagy szerepet. A reneszánsz legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszere mégis a lant, amelynek szerepe a későbbi századokban „házi” hangszerré vált zongoráéhoz volt hasonló.

A zene terjedésében döntő szerepet játszott az első zenei nyomdák megjelenése. Az eddig csak egyes kéziratos példányokból ismert kompozíciók közkinccsé váltak.

A kórusművészet elterjedésével természetesen a többszólamú szerkesztésmód is tovább fejlődött, melynek két főbb típusát különböztetjük meg:

*

polifónia:



a szólamok egyenrangúak, és imitációs rendben követik egymást.

imitáció = utánzás: a témát az egyik szólam indítja, a többi időbeli eltolódással, legtöbbször más hangról elindulva utánozza, s a szólamok időbeli eltolódással egymás után lépnek be. A legtisztább imitáció a kánon, ahol minden szólam ugyanazt a dallamot énekli végig időbeli eltolódással.

A polifóniát úgy képzeljük el, mint egy különböző színű, vízszintes irányba haladó fonalakból álló köteget. A színes szálak úgy csavarodnak egymásba, hogy útjukat külön-külön is jól követhetjük. Ehhez hasonló a polifóniában a szólamok összefonódása. Az egyes szólamok lépcsőzetes kezdése, fokozatos egymásba fonódása, a fenséges harmóniák magasztos, ünnepélyes hangulatot teremtenek. Talán éppen ezért az egyházi kórusművek jobbára polifon szerkesztésűek.


*

homofória:



egy magasabb szólam képviseli a fő dallamot, amelyet a többi szólam akkordszerűn alátámaszt. A szólamok együtthangzóak, ritmusuk és szövegük azonos.

A homofon szerkesztés, ellentétben a polifon vízszintességgel, függőleges síkban képzelhető el. Itt nem egymás mellé, hanem a vezető szólam alá rendeződnek a szólamok. A szöveget is mindig egyszerre mondják az énekesek. Az általában könnyed hangvételű, lendületes tempójú világi kórusművek kedvelik a homofon szerkesztést.


A kórusművek szövegeiben gyakran és refrénszerűen visszatérnek az ilyen játékos szóismétlések: fallalla, dondondon, pampampam, lallalla... Ezeknek a szavaknak nincs különösebb jelentésük, csupán a művek vidám hangulatára, táncos jellegére utalnak.

1.
A reneszánsz zene műfajai

1.
A mise

A római katolikus és keresztény ortodox egyházak legfontosabb liturgiája a mise. (A liturgia szó görög eredetű. Nyilvános, vallásos közösségi szertartást és annak rendjét jelenti. Ilyen például a mise, ilyenek a különböző felekezetek istentiszteletei vagy a keresztelés, az esküvő és a temetés. A különböző vallások szertartásain elhangzó énekes vagy hangszeres muzsikát liturgikus zenének nevezzük.)

A mise szertartásának állandó imaszövegrészeire épül az egyházi zene legjelentősebb műfaja, a mise. Mivel a szertartás maga öt részből áll, a misekompozíció is öt tételes, s a tételek elnevezésüket az imaszövegek kezdő sorairól kapták:

1.

Kyrie = könyörgés (Kyrie eleison - Uram, irgalmazz!)
Általában nyugodt, kiegyensúlyozott tempójú bevezető zene. Azt is mondhatnánk, hogy ez a mise nyitánya.

2.

Gloria = hiszek
A Szenthármasságot dicsőítő tétel a legmozgalmasabb, legelevenebb valamennyi közül.

3.

Credo = hiszek
A legfontosabb hitigazságok vallomásszerű összefoglalása. Ennek a szövegnek a súlyos tömbökkel bemutatott, fenséges, ünnepélyes zene felel meg a legjobban.

4.

Sanctus-Benedictus = szent vagy, áldott vagy
A Sanctus a legősibb vallásos elemeket őrző hozsannázó üdvözlés, dicséret. Általában mozgalmas, lendületes tempójú. A dinamikus Sanctus szárnyalása után a nyugodt, többnyire szólókra épülő Benedictus következik.

Érdekessége ennek a tételnek a két egymás után következő ellentétes hangulatú zenei rész, mely változatosságot kölcsönöz a műnek.

5.

Agnus Dei = „Isten báránya”
A mise zárótétele, mely az előbbi tételeknél is nagyobb erejű könyörgő imádságot foglal magába, s egyetemes békeóhajtással zárul. A zeneszerző vérmérsékletét tekintve ez a befejező könyörgés vagy csendes, vagy eget ostromló fohász.

A reneszánsz mise gyakori formája az úgynevezett cantus firmus (ejtsd kantusz firmusz) mise (cantus firmus = meghatározott dallam). Ebben a mű valamennyi tétele egyetlen dallamra épül, amely rendszerint a tenor szólamban, vagy valamennyi szólamban megjelenik. A cantus firmus lehetett gregorián idézet vagy világi dallam is. Az egyik legnépszerűbb ilyen dal a XV. Századi francia eredetű L’homme armé (ejtsd lomm ármé) chanson, amelyre szinte minden jelentős reneszánsz szerző komponált misét. (pl. Guillaume Dufay, németalföldi zeneszerző.)

2.
A motetta

Latin nyelvű, vallásos tárgyú szövegre írt, több szólamú kórusmű. Elnevezése a XIII. sz-ból ered, amikor a tenor fölött következő szólamot szöveggel látták el, s ezért motetusként tüntették fel. (mot = szó) Három szólama közül a motetus volt a középső, a tenor az alsó, mely hagyományos gregorián dallamból átvett, egyetlen szótagra énekelt melizmából állt. A felső szólamok szövege kétféle volt, idővel ugyanis gyakran világi témákkal cserélték fel az egyházi szövegeket.

A reneszánsz korszakban egyre változatosabb lett a motetta műfaja, s a mise mellett a többszólamú kórusművészet legjelentősebb műformája lett.

Zenei szerkesztésében a homofónia és a polifónia érvényesül.

3.
A madrigál

A szó eredete: mandriale = pásztordal.

A reneszánsz világi zene műfaja, az egyszerű strófikus többszólamú énekből alakult ki. Szövege nemzeti nyelvű, s főként a kor szerelmi költészetéből merít. Hangulata játékosan könnyed. A reneszánsz zene mesterei magas színvonalúvá emelték a madrigál műfaját. Szinte minden európai országba eljutott, költészete Itália mellett főként a polgárosodó Angliában virágzott, a XIV. sz. legvégén. Shakespeare korában, a kultúra és művészet aranykorát jelentő Erzsébet-korban az énekes és a hangszeres zene is fellendülésnek indult. A késő angol reneszánsz zene legnagyobb mestere: William Byrd (1543-1623)

A XIV. sz. végén Párizs zenei vezető szerepe hanyatlóban van. Új központja a kultúrának a Burgund hercegség, mely haszonélvezője volt a hosszú háborúnak. A XV. sz-i „Németalföld” magába foglalta a Burgundi hercegségen kívül a mai Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Lotharingia területét. Ennek a területnek a zenéje több mint száz éven át vezető szerepet vitt a zene fejlődésében.

A németalföldi zene első nagy alakja Guillaume Dufay 1400 körül született. Gyermekkorában a cambrai-i (e: kembri) székesegyház kórusában énekelt, majd egyházi szolgálatba lépett. Néhány évig Rómában a pápai énekkar tagja volt, később Savoyai Lajos udvari karmestere, végül mint kanonok, a cambrei-i énekes-komponista iskola tanítómestere lett. Itt élt a tanítványai, és az egész akkori zenei világ tiszteletétől övezve 1474-ben bekövetkezett haláláig.

Stílusa univerzális, a kor minden műfajában, sőt minden nyelvén nagyszabásút alkotott. Nagy hatással volt rá az angol Dunstable művészete, s az olasz zene dallamossága. Dufay zenetörténeti jelentősége, hogy fontos szerepet játszott a tonika-domináns szerkezeten alapuló harmónia rend kimunkálásában. Alkotásait az emberközpontúság jellemzi.

Legfontosabb műfajai: misekompozíciók, motetták, francia chansonok. Misé közül az idősebb kori alkotásai a jelentősek, bár van egy közismert fiatalkori miséje, mely az előbbiekben említett „L’homme arem” chansonra íródott (chanson = mise). Ez igen divatos volt a XV-XVI sz-ban. A mise tenor szólamában megszólaló cantus firmus dallama chanson, innen ered az elnevezés. Dufay és kortársai ráismertek arra a lehetőségre, hogy egyetlen adott dallamot – egy cantus firmust – kell ismételgetni mind az öt miseszakaszban, így ez biztosítja a zenei egységet. E dallamok lehetnek gregorián vagy világi dallamtöredékek, többszólamú chansonból idézetek, s mindig a tenor szólamban szólalnak meg.

Dufay korában a németalföldi zenében a miseciklus a zeneszerzői mesterség magasiskolájának számított, sőt versenydarabnak tekintették, amelyben azonban nem a dallami találékonyság, hanem a feldolgozás találékonysága, a kontrapunktikus ötletek gazdagsága volt a döntő fontosságú. A legnépszerűbb dallam, amelyet a kor több zeneszerzője is felhasznált tenordallamként, a nevezetes L’homme armé francia chanson volt.

A XV. és XVI. sz. fordulójában élt a másik igen jelentős németalföldi zeneszerző, Josquin des Prés (e: zsoszken dö préj). 1450 körül született Condé városában. Kortársa Leonardo Da Vincinek, Michelangelonak, Raffaellonak. Első zenei kiképzését a Saint Quentin székesegyház kórusában kapta, majd Párizsban Okeghemnél tanult. (Okeghem francia zeneszerző, egy hatalmas polifónikus művészet alapjait teremtette meg, Bach előhírnökének is nevezik bravúros szólamszerkesztési technikája miatt.) Később Itáliában a milánói udvar énekese, majd a pápai kórus tagja Rómában. Hazájába visszatérve a Cambrai-i dóm karmestere lesz, de olasz kapcsolatait nem szakítja meg. 1521-ben halt meg szülővárosában, Condéban.

Fiatalkori stílusán érződik Okeghem hatása, a polifónikus szerkesztés kiváló mestere lesz, főleg hangszer együttesekre írt műveket. Később itáliai élményei átformálták stílusát, dallamosság, humanizmus, emberközpontúság jellemzi műveit, ő a zene első nagy humanistája. Mint ember, igazi reneszánsz egyéniség, az ő szemében a zene mindenekelőtt költészet.

Érett kori alkotásai főleg énekkari „a capella” művek, melyek már közvetlen előkészítői Palestrina és Lassus művészetének, pl.: Stabat Mater, Ave Maria (motetták).

2.
A reneszánsz zene klasszikusai

Klasszikus az a művész, aki összefoglalja elődei eredményeit, majd ezt saját hangvételével gazdagítva maradandóvá teszi az utókor számára is.

Palestrina és Lassus művészetére méltón illik a klasszikus jelző. Alkotásaik időtállóak, az emberiség legszebb értékei.

1.
Giovanni Pierluigi da Palestrina

(1525-1594)

A vokális polifónia legnagyobb mestere. Egyházi muzsikus, de világi művei is közkedveltek. A zeneszerzőnek Pierluigi a családi neve, a Róma mellett fekvő Palestrina nevű városkában született 1525-ben, s innen kapta nevét.

1537-1542-ig a római Santa Maria Maggiore templomban működött, majd szülővárosa székesegyházában lett orgonista és karvezető, s már fiatalon családot alapított.

1551-ben III. Gyula palestrinai püspököt – aki hűséges pártfogója Palestrinának – kinevezték Rómába a pápai trónra, s magával vitte a tehetséges fiatal zeneszerzőt is. Kezdetben rábízta a római Szent Péter templomban működő gyermekkar vezetését, majd 1555-ben felvétette a sixtusi kápolna 32 tagból álló énekes kollégiumába. III. Gyula halála után IV. Pál pápa azonban nem engedte, hogy családos ember legyen a kollégium tagja. E mellőzés fájdalmasan érintette, egészségi állapota is megrendült.

G. P. da Palestrina
1561-ben visszatért abba a templomba, ahol mint énekes fiú kezdte a pályafutását, majd ismét a római Szent Péter templom gyermekkarát vezette, egészen a haláláig. Családi tragédiája, hogy három fia közül csak egy élte túl az apját, két fia és a felesége az 1572-80 között dúló pestisjárvány áldozata lett.

1581-ben másodszor is megnősült, s e házasság mentesítette az anyagi gondoktól.

Élete nem volt látványos, nem bővelkedett kimagasló eseményekben. Egyházi zeneszerző volt, de mint ilyen, a legnagyobb. Stílusának nemes egyszerűsége, kompozíciós tökélye iskolát teremtett, amelyet Palestrina-stílus néven ma is mindenütt tanítanak. E stílus fő sajátossága: könnyen énekelhető melódiaképzés, egyszerű hármashangzatokra épülő világos harmóniavilág, dallamai a gragorián formálásra emlékeztetnek. Szöveg megválasztásában rendkívül igényes volt, megvalósította a szöveg, dallam és harmónia egységét. Művei hangszerkíséret nélküli kórusművek, „a capella” énekkari remekek. Több mint 600 művet komponált, kortársai a muzsika fejedelmeként tisztelték. Az egyházi zene minden műfajában alkotott (mise, motetta, madrigál, orgonaművek).

Híres motetta ciklusa a „Canticum, Canticorum” (e: kantikum, kantikórum) (Énekek éneke), amelyben különösen szép motettákat találunk. Érződik benne a világi zene hatása, a madrigál kifejezésmódja. Szövegét a Biblia csodálatos szerelmi költeményéből, az Énekek énekéből állította össze, de ezt a szöveget a katolikus egyház másképpen, szimbolikusan értelmezte. (szerelem = a vallásos ember és az egyház kapcsolata). A ciklus különlegessége abból fakad, hogy a motetta és a klasszikus madrigálstílus egymásrahatásából egy könnyed, szabad stílus születik.

A motetta ciklus egyik kimagaslóan szép darabja: „Nigra sum” (Fekete vagyok, de szép). A tétel kezdete imitációs, a szólamok egymás után ugyanazzal a jellegzetes dallammal lépnek be, majd a következő szólam belépése után ellenpont mozgás következik. A belépések kvint és oktávviszonya e stílus jellemző vonása.

2.
Orlando di Lasso

(1532-1594)

A németalföldi Mons városában született Lasso (vagy Orlendus Lassus), a XVI. század egyik legsokoldalúbb zeneszerzője.

Orlando di Lasso
Gyermekkorában szülővárosának tomplomi kórusában énekelt, később Ferdinando Gonzaga szicíliai alkirály vitte magával a szép hangú fiút először Palermóba, majd Milánóba. A mutálás idején Nápolyban, majd Rómában vállalt állást. Ezután újabb utazások következtek, bejárta Franciaországot és Itáliát, működött Antwerpenben, s Angliába is eljutott.

1556-ban V. Albrecht bajor herceg meghívta a müncheni hercegi udvarba, ahol előbb énekes, majd karmester lett. Vezetése alatt az itteni zenei élet európai hírűvé vált. Hírneve állandóan nőtt, művei egymás után jelentek meg. 1570-ben birodalmi nemességet kapott, majd 1574-ben a pápa aranysarkantyús vitézzé avatta.

1590-ben súlyos depressziós állapot lett úrrá rajta, s 1594-ben meghalt, alig néhány hónappal Palestrina halála után.

Kortársával, Palestrinával ellentétben, – aki egyetlen városhoz kötődött, egységes stílust képviselt – Lassus egész Európát beutazta, s minden műfajban, stílusban járatos volt. Modora és alakja a reneszánsz világfi típusa.

Páratlanul termékeny zeneszerző, aki kora minden műfajában járatos volt: egyházi zene mellett éppolyan otthonosan mozgott az olasz madrigál és a francia chanson, mint a német többszólamú dal területén. Különösen szellemes tudott lenni az egyszerű műfajokban, kiválóan ábrázolt humoros, mulatságos helyzeteket. Pl. a közismert „Zsoldos szerenád”-ban az imádott hölgy ablaka előtt csengő vitéz hamisítatlan zsoldos nyelven szólal meg, esetlen, szögletes éneke aligha talál meghallgatásra.

Az egyházi zene területén is nagyot, martadandót alkotott, (misék, motetták, zsoltárok) de ezekben a művekben sem tagadhatta meg saját magát. Az életszerűség, emberközelség egyházi művei érett alkotói korszakában keletkeztek, az 1560-as években, a bajor hercegi udvarnál. Több mint 2000 műve maradt fenn. Ezek közül legnagyobb jelentőségű a mintegy 1200 motettát magába foglaló, hatalmas gyűjteménye.

Jelszava: „Ne legyen nap alkotó munka nélkül!”

4.
A XI-XVI. század magyar műzenéje

A Keletről jött magyarság az államalapítás után, a kereszténység felvételével került be Európa kulturális vérkeringésébe. A XI. századtól kezdve egyre erősebb a nyugati kereszténység zenéjének hatása. Magyarországon is meghonosodik a gregorián ének. A kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Nagyvárad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket.

Elég sok írásos emlék maradt fenn a középkori Magyarországból, melyek azt bizonyítják, hogy ezidőben magas színvonalon írták és olvasták a kottát is.

1.
Egyházi zene

A XIII. század közepéről származik a középkori magyar és nyugati kultúra találkozásának egy szép példája, az Ómagyar Mária-siralom, mely a legrégibb fennmaradt írásos emlékünk. Dallama valószínűleg francia eredetű, szövegét latinból fordították magyarra. Latin eredetije: Planetus ante nescia.

Az első magyar szövegű gregorián dallamok az úgynevezett Nádor-kódexben maradtak fenn. (1508)

A többszólamúság első példái a XV. századból származnak. Ebből az időből való, valószínűleg Kassa környékéről a Zsigmond kori töredék, mely többszólamú egyházi éneket tartalmaz, és arra utal, hogy ezidőben a városainkban már szokásos volt a többszólamú kóruséneklés.

2.
Világi zene

A középkor világi zenéjét a XIII-XIV. században az énekmondók, regősök, igricek, történelmi mondákat előadók szereplése képviselte. Az Árpád-ház kihalása után megindult a kor nyugati zenéjének és kultúrájának beáramlása Magyarországra. Az olasz reneszánsz Európában elsőként Magyarországon már a XIV. század végén megjelent. A magyar művészet történetének csodálatosan gazdag korszaka kezdődött ekkor. Jól lehet Itáliához való kötődésünket a megelőző évszázadok kulturális, kereskedelmi, családi kapcsolatai is segítették, ezek azonban a XV. században Mátyás király uralkodása idején jelentősen fölerősödtek. A mecénás király az olasz művészek foglalkoztatásával, a műkincsek behozatalával, átgondolt országépítő, nemzetnevelő tervét valósította meg. Ennek következménye, hogy az új művészet alig 50 éven belül már magyar földön is kiterebélyesedett. A király külföldi művészeket, muzsikusokat, építészeket és tudósokat hívott meg az országba, s ezzel Európa egyik legnagyobb reneszánsz kultúrközpontjává tette a budai udvart. Fejlett hangszeres és többszólamú zenei élet kezdődött, kitűnő énekkar működött, amely a kor francia-németalföldi zenéjét művelte. Virágzott az orgona és lantjáték is.

3.
A históriás ének

Kulturális életünk virágzásának 1526-ban Mohácsnál a török túlerőtől elszenvedett vereség vetett végett. Az ország három részre szakadt. A végvárak élethalál harcai másféle éneket hívtak életre. Megjelentek a középkori krónikások utódai, vándor költők és lantosok. Ezek énekes rímbe, dalba foglalták a végvárak dicső harcait, a török elleni háború pusztításait, a katonaélet epizódjait. Ezt a műfajt nevezzük históriás éneknek, mely a XVI. sz. magyar műzenéjének jellegzetes műfaja. Mintegy 40 ilyen dallamunk maradt fenn.

A XVI. századi históriás énekirodalom legjelentősebb művelője Tinódi Lantos Sebestyén, aki művészetével megteremtette az első önálló magyar műzenei stílust. Ifjú éveit Török Bálint udvarában töltötte 1542-ig, amikor a vár ura török fogságba esett. Ez időtől vándor életet élt. Bejárta az országot Baranyától Nagyszombatig, Kassától Kolozsvárig, s a török és Habsburg veszedelem kettős szorításában szenvedő nép hitét és reményét históriás énekeinek lantkíséretes előadásaival ébresztgette. Híres gyűjteménye a Cronica (Krónika), melyet 1554-ben Kolozsvárott nyomtattak ki. Élete utolsó időszakát a nagy műveltségű államférfi, Nádasdy Tamás sárvári birtokán töltötte. (Nádasdy iskola- és nyomdaalapításával is emlékezetessé tette nevét.) Tinódi Sárváron halt meg 1554-ben.

Költészete nagy hatással volt a következő korok magyar zenéjére, dallamainak nagy része népdalainkba is beépült. Énekes versművészetében a népi eredetű és a nyugat-európai művészeti hatások ötvöződnek, művei a XVI. századi magyar műzene kiemelkedő jelentőségű alkotásai.

4.
Hangszeres zene

A kor világhírű magyar lantvirtuóza és zeneszerzője volt az Erdélyben született Bakfark Bálint. Gyermekkorát Szapolyai János erdélyi udvarában, valamint Budán töltötte. Európa több jelentős országában is megfordult, 1549-66-ig Lengyelországban élt, majd Bécsbe költözött. 1568-ban János Zsigmond erdélyi birtokot adományozott neki. 69 évesen családjával Itáliába, Padovába utazott, s ott a pestisjárvány áldozata lett.

Bakfark Bálint a reneszánsz kóruspolifóniát ültette át hangszerére a lantra. Csodálatos zeneszerzői képessége révén a nagy ívű dallamok még ezen a pengetős hangszeren is jól érvényesültek. Művészete egyedülálló, lantfantáziái a XVI. századi európai hangszeres zene legértékesebb alkotásaihoz tartoznak.

A kor hangszeres zenéjét képviselték még az úgynevezett magyar táncok, más néven Ungarescak (e: ungareszkák), melyek igen népszerűek lettek Európa-szerte. Többségük a dudával kísért hajdútánc típusához tartozik.

5.
A barokk zene

(kb. 1600-1750)

A stílusok elnevezései jobbára az új művészeti megoldásokat kereső későbbi korszakokból származnak. Az utód sokszor lekicsinylő jelzőkkel illeti az előző kor törekvéseit. A „barokk” elnevezés is az utókór gúnyos, bíráló névadása. Az olasz barroco szó jelentése: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan. A reneszánsz nyugodt formavilágát mozgalmas, különleges, sokszor formabontó, szeszélyes díszítőelemek váltották fel. Ez vezetett a stílus kezdeti gúnyos elnevezéséhez. A művészettörténet és a kultúrtörténeti irodalom tehát hosszú ideig elítélő hangon szólt ezen irányzatról, a normálistól való eltérést jelentette, tele volt túlzásokkal. Ma már azonban látjuk, hogy a barokk kor művészete túlzásai mellett létrehozta a maga értékeit is, éppen úgy, mint az előző korok művészeti stílusai.

A kor a nagy társadalmi átalakulások, a polgári fejlődés időszaka Európában. A polgárosodás Angliából indult, és futótűzként terjedt át a többi országra: Hollandiára, Francia-, Német- és Olaszországra. Ezzel párhuzamosan a művészetek is hatalmas változáson mentek keresztül.

A barokkra általában jellemző a pompa, a díszítés kedvelése, a mozgalmasság és a drámai ábrázolásmód.

A reneszánszhoz hasonlóan ez az új stílusirányzat is először a képzőművészetben jelentkezett, majd átterjedt a zenére.

1.
A képzőművészeti és az irodalmi barokk

A barokk szereti elmosni a körvonalakat, kedveli az ellentétes színhatásokat, a tömeg, a sokaság ábrázolását, de míg a reneszánsz a kiegyensúlyozottságot kelti a szemlélőben, a barokk stílusú alkotásokban előbb zsúfoltságot, kavarodást látunk, csak hosszabb szemlélődés után tisztul le előttünk a kép. Jellemzője a mozgás – ellentétben a reneszánsz nyugodt vonalaival –, s időnként a pátosztól, színpadiasságtól sem mentes. Sajátossága a sok díszítés alkalmazása, mely időnként modorossá is válhatott, az igazán nagy művészek keze alatt a sok díszítés mindig a művészi kifejezés szolgálatában állt. A barokk festészetet a szenvedélyesség, a mély érzések, a mozgalmasság, a fény- és árnyjáték, az ellentétek ábrázolása jellemzi.

Nagy barokk képzőművészek: P. Rubens (németalföldi), R Rembrandt (németalföldi), El Greco (spanyol), Velázquez (spanyol), G. L. Bernini (olasz), Van Dyck (angol).

Az irodalmi barokkra jellemző a dagályos, bonyolult mondatszerkesztés, gyakori az allegória és a metafora.

Az irodalom jeles képviselői: M. Cervantes, J. Racin, J. Milton.

2.
A zenei barokk

A barokk zenében is kimutathatók az előbb említett stílusjegyek: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hírtelen, váratlan tempómódosítások.

Reneszánsz muzsika = statikus, kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztó.

Barokk zene = feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus, sűrűn alkalmaz díszítéseket.

Természetesen a barokk zene stílusjegyei nemzetenként, és már mást jelentenek, eredményeznek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a hangszeres muzsikát egymástól, s a vokális zenén belül szétválik a szólóének és a kórus. Létrejönnek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes modellje lett.

3.
4.
A barokk zenekar összeállítása

A barokk kor zenekarának nélkülözhetetlen szólama volt a continuó, melyet csembaló, orgona vagy lant játszott. Ez a szólam biztosította a tömörséget és a folyamatosságot (continuó = folyamatos). A continuón általában a zenekar vezetője játszott.

Vonóskar:







basszus szólam {


I. hegedűk (violino)

II. hegedűk (violino)

brácsák (viola-mélyhegedű)

csellók (violoncelli)

bőgők (contrabassi)


6.8 fő

5-6 fő

3-4 fő

2-3 fő

1-2 fő

Fúvósok:


Fafúvósok:





Rézfúvósok:


oboa

fuvola

fagott



kürtök

trombiták


2 fő

2 fő

2 fő (általában basszust szólaltattak meg)


2 fő

2 fő

Ütősök:


Ritkán használtak ütőhangszert, akkor is kizárólag üstdobokat (timpani). E hangszer-pár 2 hangot tudott csak megszólaltatni, az alaphangnem alaphangját és kvinthangját.

A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz polifóniáját mégjobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza. A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz képest a másik „pont ellen pontot”, hang ellen hangot állít a zeneszerző. A jó ellenpontban a szólamok egymás ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti a helyzetéből. Az ellenpont a zeneszerzői íráskészség legjobb iskolája volt, mindmáig a zeneszerzés tantárgy fontos ágazata. Az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván, hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát.

5.
A barokk zene műfajai
6.

1.
1.
I.) Énekes műfajok
1.

1.
Az opera

Létrejöttének előzményei a pásztorjátékok, vásári komédiák. A szenvedélyes egyéni érzelmek kifejezésére a hangszerrel kísért szólóének, a szólómadrigál látszott a legmegfelelőbbnek. Ezt a görög drámák hangszerrel kísért szólóénekéről nevezték el monodiának, azaz énekbeszédnek. Firenzében létrejött egy zenei társaság „Camerata” néven, amely elsőként vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, s meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a szöveget kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők műveiket már nem csupán kisebb körök, társaságok, rezidenciák (egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a nagyközönség elé szánták a műveiket.

1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház, s 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek.

Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak az operának a megszületését. Az opera egy adott dráma megzenésítése, melyben a szólóének, kórus, zenekari együttes és tánc egységes kompozícióba olvad össze. Szövegkönyvét idegen szóval librettónak nevezzük. A műfaj kialakulása idején a szerzők a zenedráma (dramma per musica) elnevezést használták, s a szövegkönyvek témáját főként a mitológia tárgyköréből válogatták. (Mitológia: egy nép történetéhez kapcsolódó mítoszok – istenekről, isteni származású hősökről szóló történetek – összessége).

Az opera, témája szerint lehet: opera seria (komolyopera), mely bonyolult lelki vívódásokról, hősökről, társadalmi problémákról szól, valamint opera buffa (vígopera). Ez utóbbinak szerkezete megegyezik a komolyoperáéval, témája azonban könnyed, szórakoztató.

Az operában a történetet énekelve adják elő. Ez kétféleképpen lehetséges: az egyik az eseményt továbblendítő, a beszéd lejtését követő énekbeszéd, idegen szóval recitativo (e: recsitatívó), amelyet csembaló vagy orgona akkordjai kísérnek. Az ilyen éneklési móddal a szereplők rövid idő alatt sokat mondhatnak el a történetből. Az éneklés másik formája a hangszerrel kísért szólóének, az ária, mely rendszerint érzelmes, lírai tartalmú. Ebben nem is annyira a történet, inkább a szép ének, az érzelmekre, szívre ható dallamosság a fontos.

Az operában azonos időben egyszerre többen is énekelhetnek. Az együtténeklők számától függően beszélhetünk duettről, tercettről, kvartettről, és kvintettről, attól függően, hogy ketten, hárman, négyen vagy öten énekelnek egyszerre. Ha egy prózai műben négyen-öten egyszerre beszélnének, abból zűrzavar támadna. Csodálatos módon az operában ez nem zavaró körülmény, mert a zenében éppen a többszólamúság teremt harmonikus egységet.

Az ókori drámában a kórusnak rendkívül fontos szerepe volt. Dicsért, elmarasztalt, lelkesített, tanácsolt, vígasztalt, egyszóval mindvégig kapcsolatban állt a szereplőkkel. Ezt a hagyományt a kórus az operában is megtartotta.

Az operazenekar általában szimfonikus összetételű, de a legkülönfélébb hangszerek is helyet kaphattak benne, például Erkel elsőként szerepeltette együttesében a cimbalmot, s ezzel indult el ennek a népi hangszernek a komolyzenei térhódítása. A zenekar szerepe a kezdéstől a zárásig, azaz a nyitánytól a fináléig tart. A nyitány hangulatteremtő bevezető zene, a finálé az egyes felvonások látványos, színes zárójelenete.

Az operaszínpadon a változatosságot és a látványosságot fokozzák a kóruson kívül a balett- és a különböző táncjelenetek.

A barokk opera kimagasló mesterei

1.
Claudio Monteverdi

(1567-1643)

Az operairodalom első legnagyobb mestere, a barokk opera műfajának megteremtője. Mivel a két stíluskorszak, a reneszánsz és a barokk határán élt és alkotott, a késői madrigálnak is biztoskezű mestere volt.

Olasz származású zeneszerző, Cremonában született. Zenét tanult egy nagytudású mestertől, majd 23 éves korában a mantuai Gonzaga ház udvarához szegődött. Gazdája Vincenzo herceg kedvelte, megbecsülte, s mint udvari muzsikusát magyarországi útjára is magával vitte (1595-96). Közben sorra jelentek meg művei, tekintélye is nőtt a zenei világban.

1.
2.
“Orfeo”

Claudio Monteverdi
Első operája,melyet 1607 farsangjára írta. A zene hatalmának szimbóluma, a görög mítosz varázserejű lantosa Orfeusz, aki énekével még a fákat is megmozdította, a vadállatokat megszelídítette. Érdekes, véletlen egybeesés a zenetörténetben, hogy az első opera, amellyel útnak indult, a még ma is virágzó zenei műfaj, éppen a muzsika erejét és hallhatatlanságát szimbolizáló Orfeusz történetéről szól. Ez az ősi mítosz azonban nem csak a zenének, de az irodalomnak és más művészeteknek is kedvelt témája lett.

Az Orfeo szövegkönyvét Alessandro Striggio írta. Orfeo személyes sorsán keresztül a szerző az embert állítja elénk: öröm, küzdelem, kételkedés. Ebben az operában korának minden zenei vívmányát felhasználta. Merészen alkalmazta a disszonanciákat, váratlan modulációkat. (Bizonyos hangok összecsengése kellemes együtthangzást, konszonanciát jelent. Másfajta csoportosítás disszonanciát, széteső, nyugtalanító hangzást eredményez. Ezek a zenében mindig kiegészítik, váltják egymást. A barokk gyakran él ezzel a lehetőséggel.) az operában fontos szerepet kap a kórus, melynek feladata a dráma különböző helyzeteinek aláfestése. A műben felhangzó recitativák dallamosak, fülbemászóak. Fontosnak tartja a hangszerek játékát, számít ezek kifejező erejére is. Hatalmas, sokszínű zenekart alkalmaz: fa-, rézfúvósok, különféle vonóshangszerek, 2 csembaló, 2 basszuslant, 3 orgona. Kisebb önálló hangszeres tételeket, ún. ritornellokat (közjáték) is beiktatott műveibe. 16ö8-ban, egy évvel Vincezo herceg halála után megvált mantuai állásától, Velencébe költözött, ahol a Szent Márk templom karnagyaként működött egészen haláláig 1643-ig.

A velencei évek alatt sorra születtek nagyobb alkotásai. 1637-ben Velencében megnyílt Európa első operaháza, a „San Cassiano” (e: Szan Kassziánó), mely számára rövid idő alatt négy operát írt.

3.
4.
“Poppea megkoronázása”

1642-ben, halála előtt egy évvel készült el ezen operája. A 75 éves mester ebben egész életművének betetőzését adja. Nem mitológiai témát választ, hanem történelmi alakokra építi az opera cselekményét, mégpedig olyan reális alakokra, akik éppen az akkori Velencében is élhetnének. Egy egész világ közelgő összeomlásának képe ez az opera. (Az antik Róma lehet a reneszánsz Velence.) Ugyanakkor a szerelem örök hatalmát hirdeti. Az egész operának csak egyetlen pozitív hőse van, és ez a szerelem maga. S bár a szereplők nem kifejezetten pozitív figurák, mégis mindegyikük rendelkezik nemes vonásokkal is.

Nero és Poppea:


a szerelem emeli őket magasra

Octavia:


tragikus búcsúpillanata együttérzést sugall

Seneca:


nemesíti a bátran vállalt halált

Arnalta:


hétköznapi filozófiáján derülünk, de el is kell rajta gondolkodnunk.

Ez a teljesség a lényege Monteverdi operájának. Az életet szépítés nélkül, jó és rossz oldalával együtt ábrázolja, a szereplők egymással ellentétes vonásait – jó és rossz – bemutatja.

A partitúra 3 fontos érdekessége:

*

Nero szerepét kasztrált énekes énekelte (a kasztrált sztárok kultusza ebben az időben kezdett nagy divattá válni), vagyis szoprán a császár szólama. Bár ez egy kissé elrugaszkodik a realitástól, mégis Nero egyéniségéhez jól illik az olykor hisztérikus, magas hang, s még inkább jól érzékelteti a szerelmespár együvé tartozását, s hangjaik szintbeli összefonódását, pl. az opera zárókettősében.
*

Arnalta, az öregasszony szólama tenor, ez abban az időben divat volt, hogy a komikus öregasszonyszerepeket férfi tenorista játszotta.
*

Otho szólama alt, ehhez nem volt szükség kasztrált énekesre.

Az énekszólamok komoly buktatója a díszítés. Az akkori énekművészet rendkívül sok fajtáját ismerte, de ezeket nem volt szokás lejegyezni. Az énekes feladata volt improvizálni a megfelelő pillanatban a megfelelő dallamdíszt. Recitativói dallamosak, dallamai az emberi beszéd lejtéséhez alkalmazkodnak. Finom érzékkel állít a szárazabb énekbeszéd mellé ariózis (áriaszerű) részeket. Talán a legszebb a záró jelenetben hangzik el Nero ajkáról, közvetlenül a koronázás előtt.

2.
Henry Purcell

(1659-1695)

Az opera műfaja Itálián kívül is tért hódított, elsőként Angliában és Franciaországban.

Henry Purcell
Henry Purcell az angol opera nagy mestere 1659-ben született. Gyermekkorában a királyi kórusban énekelt, zeneszerzést és hangszerjátékot tanult. Mutálása idején kottamásoló és orgonahangoló volt a Westminsteri apátságban. Később ugyanitt orgonistaként működött. 1663-ban kinevezték királyi udvari zeneszerzőnek. 1695-ben fiatalon halt meg, 36 éves korában. Írt egyházi műveket, kamaraműveket, de művészetének központjában színpadi művei állnak.

Fő műve a Dido és Aeneas c. operája, mely 1689-ben készült, egy leányiskola számára. Mivel nem hivatásos muzsikusok adták elő, zenekara szerény összeállítású. Az áriák ­­­– tekintettel az előadókra – kerülik a technikai nehézségeket. Az egyes számok rövidek, a cselekmény gördülékeny.

Még két jelentős operája az Arthur király, és a Tündérkirálynő. Ez utóbbi a Szentivánéji álom zenés feldolgozása. Az eredeti shakespearei darabot jelentősen megrövidítve játszották.

Purcell nagy operai kezdeményezésének a továbbiakban nem akadt folytatója, sőt, az egész angol zene hanyatlásnak indult, s egészen századunkig, Delius, Walton és Britten fellépéséig alig találunk kiemelkedő zeneszerzőket.

3.
Jean Baptiste Lully

(1632-1687)


1.
Jean Baptiste Lully


A francia opera nagy mestere 1632-ben született Olaszországban, Firenzében. Gitározni tanult, s 14 éves korában egy francia lovag apródja lett, aki magával vitte Párizsba. Itt Montpensier hercegnő házába került, ahol zeneapródként szorgalmasan tanulta a zenét. Gúnyverse miatt a hercegnő elbocsátotta, de XIV. Lajos felfigyelt tehetségére és szolgálatába vette. Először csak zenekari tag, később zenekarvezetője lett a 24 tagú hegedűsökből álló együttesnek. Az udvarnál fényes karriert futott be, 1653-ban elnyerte az udvari zeneszerzői címet, 1672-ben pedig már ő minden zene főfelügyelője, engedélye nélkül nem lehetett operát bemutatni Franciaországban. Fontos szerepet játszott a klasszikus balett műfajának megszületésében. A királyi udvar táncmestereivel közösen a balett-táncot a színpadi cselekmény szerves részéve tették.

Haláláig közel 20 operát írt. Ezek közül legjelentősebbek: Theseus, Roland, Armida.

1687-ben egy szerencsétlen baleset okozta halálát. A XIV. Lajos király fölgyógyulására írt Te Deumot adták elő. Vezénylés közben a taktust ütve véletlenül a lába nagyujjára ejtette a vezénylő botot. Megsebezte lábát, s vérmérgezést kapott.

2.
Az oratórium

Az előadásokat kezdetben, a XVI. században a templomhoz tartozó imateremben, az úgynevezett oratóriumban tartották. Innen ered a zenei műfaj elnevezése.

Szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű, mely jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő, de abban különbözik az operától, hogy előadás, színpad és díszletek nélkül történik, s a szereplők nem játsszák el a történetet, hanem hangversenyszerűen, énekelve adják elő. Az, hogy nincs díszlet, jelmez, mozgás, többszörös előnyt is jelenthet, ugyanis a fantázia alkalmanként fölülmúlhatja a korlátozott színpadi megoldásokat.

Témája többnyire vallásos, bibliai eredetű. Az összekötőszöveget az elbeszélő, olasz szóval a testo recitálva énekli. Az események kommentálása, összefoglalása a szólisták (áriák), az együttesek (duett, tercett), valamint a népet megjelenítő kórus feladata.

Az operához hasonlóan az oratórium is bevezető zenével, nyitánnyal kezdődik, s helyenként önálló zenekari közjátékok is szerepelnek benne.

Az első nagy oratóriumokat Giacomo Carissimi írta, ő a latin nyelvű oratórium legjelentősebb mestere.

E műfaj betetőzője: Georg Friedrich Händel.

A passió olyan sajátos tárgyú oratórium, amely Krisztus szenvedésének és keresztre feszítésének a történetét beszéli el, evangéliumi szöveggel. Első mestere Heinrich Schütz, betetőzője e műfajnak: Johann Sebastian Bach.

2.
A kantáta



(Cantata = énekelt)

Rövidebb lélegzetű oratórikus kompozíció. Abban különbözik az oratóriumtól, hogy inkább lírai jellegű, szemlélődőbb műfaj, az események sokszor teljesen hiányoznak belőle. Méreteiben is jóval kisebb. Tárgya szintén lehet vallásos, vagy világi. E műfaj Bach munkásságának egyik legjelentősebb területe.

2.
II.) Hangszeres műfajok a barokk zenében

A reneszánsz kor zenéje énekes kultúra volt, vokálpolifónia, a barokk zenére viszont jellemző, hogy ez hangszeres zenekultúra. A hangszerek játékában kialakul a szóló és zenekari játék megkülönböztetése.

Szólóhangszereket: csembaló, klavichord, orgona (billentyűsök), hegedű. Ekkor élnek és munkájukkal inspirálnak a nagy hegedűkészítő mesterek: Stradivari, Amati. A barokk zene hangszeres műfajaira jellemző, hogy valamennyi több tételből álló, ciklikus műfaj.

Legtöbbször 3, illetve 4 tételesek.

Ha 3 tételes, tételrendje a következő:

gyors - lassú - gyors

Ha 4 tételes, harmadik tételként beékelődik egy hármas lüktetésű tánctétel:

gyors - lassú - menüett (v. scherzo) - gyors

1.
Concerto



(versenymű)

Concertare = versenyezni

A szólóének kiemelésén alapuló monódia a barokk zenén belül nemcsak az operára, hanem a zenélés más területeire is hatott. Így alakult ki tehát a concerto, vagy versenymű. Ebben egy, vagy néhány szólóhangszer concertál, azaz felelget, versenyez a teljes zenekarral.

A concerto tehát szólóhangszerre, illetve hangszerekre és nagyzenekarra íródott több tételes, általában 3 tételes mű. Két típusát különböztetjük meg a barokk zenében.

- concerto grosso: egy kisebb szóló együttes, hangszercsoport verseng a teljes zenekarral.

- szólókoncert: egy hangszer áll szemben és versenyez a zenekarral. A versenymű további fejlődése során ez a típus bizonyult jelentősebbnek. A szólista itt már nem a zenekar tagja, kiválik az együttesből, mivel az általa megszólaltatott zenei anyag a soli lényegesen nagyobb felkészültséget igényel, mint a zenekari tagok szólama, a tutti. A kizárólag zenekari részek, a tutti megszólaltatásában azonban a szólista is részt vesz.

A concerto grosso legnagyobb mestere Arcangelo Corelli (e.:arkandzselo korelli) (1653-1713).

A zenetörténet kevés adatot tud életéről. Fiatalkorában Bolognában tanult, majd Rómába került. Itt töltötte élete legnagyobb részét. Krisztina svéd királynő és Ottoboni bíboros szolgálatában állt, mint karmester és zeneszerző. Egyik legismertebb, ma is gyakran játszott kompozíciója a hegedűre írt La folia variáció sorozat. Ebben két zenei sor kérdés és felelet viszonyban áll egymással. Jellemző rá a visszhangszerűség. Corelli zenéje igen dallamos, szépek lassú tételei, meleg lírájukkal ragadják meg a hallgatót. Szonátáival iskolát teremtett.

Antonio Vivaldi
A szólókoncert legnagyobb és legtermékenyebb zeneszerzője: Antonio Vivaldi (kb. 1675-1741). Az ő életéről is igen kevés adat áll rendelkezésünkre. Még születése évét sem tudták pontosan meghatározni, csak sejthető, hogy 1669 és 1678 között látta meg a napvilágot Velencében. Itt működött a Szent Márk templomban édesapja oldalán - ki hegedűs volt - az ifjú Vivaldi ugyancsak hegedűsként. Később Mantovában udvari karmesterként, majd Padovában templomi alkalmazásban élt. Papi ember volt, azonban az egyházi szolgálatot nemigen vette komolyan. 1714-től Velencében a Szent Márk templom szólóhegedűse, s mint kiváló hegedűművész, többször tett hangversenykörutat. Bár 38 operát írt, életművéből napjainkban mégis gyakrabban halljuk hegedűversenyeit (elsősorban a Négy évszak című sorozatot), valamint hangszeres és zenekari darabjait. 1741-ben Bécsben halt meg a Zeneirodalom e kiváló alakja.

Legnépszerűbb műve a 4 hegedűversenyből álló nagyszabású alkotás, a Négy évszak, melyhez egy ismeretlen olasz költő verse szolgált alapul. Mind a 4 mű kiváló alkotás, s a festőien leíró és ábrázoló zenének egyik legszebb korai példája. Az egyes darabok hangulatukban hűen tükrözik a természet változásait, a vonószenekari telt hangzás és a mozgékony, gyakran virtuóz hegedűszóló váltakozása az évszakok hangulatváltozásait megjelenítő hangszínellentéteket hoz létre. A zene végül is szavak nélkül muzsikál az évszakokról.

Bár programzene nem Vivaldi korában, hanem a XIX. században élte virágkorát, mégis őt tekinthetjük a hangszeres programzene megteremtőjének. Írt versenyművet korának szinte valamennyi vonós és fúvós hangszerére kb. 450-et. Stílusa nagy hatással volt J.S. Bach zenéjére.

2.
Szonáta

Elnevezése a sonara = hangszeren játszani szóból ered. Egy vagy két hangszerre íródott, 3 vagy 4 tételes mű.

3.
Szvit

A barokk zene másik legjelentősebb műfaja a concerto mellett. A szvit több eltérő jellegű tételekből álló hangszeres mű, amely nem egyéb, mint tánczenék összefüggő sorozata. E stilizált táncoknak a száma meghatározhatatlan. A szvitben a tételek a gyors - lassú - gyors táncpárosítás hagyományait követik. Európában a XVII. - XVIII. században a tételek száma 4 és 9 között váltakozott, s kialakult egy kötelező sorrend is. Négy alapvető tánctípust különböztetek meg, mely négy nemzetet képvisel, de elnevezésük egységesen francia.

Az allemande (e.: álmand) közepes tempójú, páros ütemű német tánc. Ezt követte a mozgalmasabb, gyors, páratlan ütemű francia courante (e.: kurant), majd egy lassúbb tempójú páratlan ütemű spanyol tánc következett, a saraband, s végül a sort ismét egy élénk, gyors, 6/8-os ütemű angol tánc, a gigue (e.: zsig) zárta. Szerepelhetnek még egyéb stilizált táncok is a szvitben, pl.: menüett, bourrée (e.: burré), rondeau (e.: rondó), gavotte (e.: gávott). (stilizált tánczene = olyan táncos ritmikájú műzene, amelynek eredete a népi tánczenékben található.)

A szvit francia földről átkerült Németországba, és kiteljesedését ott érte meg, elsősorban J.S.Bach munkásságában.

4.
Rondo



(= körtánc)

A barokk zene jellegzetes műfaja, élénk ritmusú, vidám hangulatú zene, melynek egy középkori francia körtánc a névadója. A rondóban a refrénszerűen, legalább kétszer visszatérő kezdő téma, a fődallam (A) váltakozik másodlagos dallamokkal, ún, epizódokkal.

Az epizód görög eredetű szó, mellékes eseményt, itt a zenében közjátékot jelent.

Formaképlete tehát: ABACAD...A

A francia rondó legnagyobb mesterei:

1.
Francois Couperin

(e.: franszoá kupren)

(1668-1773)

Udvari clavecinista (billentyűs hangszer, csembaló) s ugyanakkor templomi orgonista is egyben. Művészetének alaphangja a költőiség. Korának egyik legnagyobb pedagógusa is volt. 1716-ban kiadta Clavecin iskoláját, melyben megfogalmazza a korszerű ujjrend követelményeit, tanácsokat ad a díszítésre, megismerteti a zenei formákat.

2.
Jean Phillippe Rameau

(1683-1764)


Clavecin művész ő is, de stílusa teltebb, keményebb hangzású a zenéje, mint Couperiné. Virtuóz módon kezeli a hangszert, viszont kevésbé fogékony bizonyos hangulatok ábrázolására.

Meg kell még említenünk a prelúdiumot és fúgát, a barokk zene jellegzetes formapárját, melyet elsősorban billentyűs hangszerekre alkalmaztak.

J. P. Rameau
A prelúdium (= előjáték) a kor rögtönző művészetét tükröző, többnyire szabad forma. A fúga (= futás) szigorúan szerkesztett polifón kompozíció, amely egy adott témára épül, és a reneszánsz vokálpolifóniához hasonlóan a szólamok egyenrangúságát valósítja meg. Lényeges stílusjegye, hogy a téma lépcsőzetesen minden szólamban megszólal. Ez a szerkesztés a kánonszerű imitációs elven alapul, és annak klasszikus formája. A fúgában tehát ugyancsak az imitáció jelentkezik, ez azonban abban különbözik a kánontól, hogy az egymást utánzó szólamok nem azonosak, csak hasonlóak. A fúga szó futást, kergetőzést jelent, a zenei műfajban a téma átfutását egyik szólamból a másikba. Fő részei: a témabemutatás, vagy expozíció, a feldolgozás és a visszatérés. Ezt rövid zárórész, a kóda követi. A fúgaírás kiemelkedően legnagyobb mestere J.S.Bach.

A barokk zene legnagyobb mesterei:

8.
Johann Sebastian Bach

(1685-1750)

1.
2.
Eisenach - Lipcse

J.S.Bach a barokk zene összefoglaló nagy mestere. Az operát kivéve, kora minden énekes és hangszeres műfajában a legnagyobbat alkotta. Maga kiváló orgonajátékos, páratlan fantáziával megáldott rögtönző művész.

J. S. Bach
Muzsikája évszázadok óta eszménykép, lenyűgöző erejű élményforrás, amely a szakzenészt éppúgy magával ragadja, mint az egyszerű, kottát sem ismerő hallgatót, mert a hangzás bűvöletében túl az élet örök nagy kérdéseiről közvetít üzenetet. Azok előtt pedig, akik műhelytitkait is ismerni kívánják, a katedrálisok építészeti remekeihez hasonló megrendíthetetlenül egységes, logikus és gyönyörűséges zenei rendszer bontakozik ki. A "Bach" szó magyarul patakot jelent. Beethoven mondta róla: "Nem pataknak, inkább tengernek kellene hívni."

1685. március 21-én született Thüringiában, Eisenach városában. Régi zenészcsaládból származott, apja Johann Ambrosius Bach városai zenész, s az ősei között is sok volt a muzsikus, a rokonságból zenekart lehetett volna összeállítani, volt közöttük trombitás, orgonista, hegedűs és csembalón játszó zenész, s valamennyien jól énekeltek.

3.
A gyermekkor és a tanulóévek (1685-1703)

Első zenei oktatását édesapjától kapta, aki hegedülni tanította. Mint iskolás, a diákok kórusában is énekelt, s részt vett a templomi zenés istentiszteleteken. Kilencéves korában elvesztette édesanyját, s rövidesen édesapja is meghalt. Ekkor testvérbátyja Johann Christoph veszi magához, aki Ohrdruff városában templomi orgonista, kitűnő pedagógus, s biztos kézzel irányítja öccse zenei nevelését. Rövid idő alatt kitűnő orgona és csembalójátékossá képzi és zeneszerzésre is tanítja. Iskolai tanulmányait a helybeli líceumban végzi, majd 15 éves korában Lüneburgba megy, ahol a Mihály gimnázium ösztöndíjas diákjaként tanul. A gimnázium kottatárában alaposan tanulmányozhatta a XVI.–XVII. század zeneszerzőinek – Lassus, Monteverdi, Schütz, Frescobaldi – műveit.

1703-ban rövid ideig a weimári herceg zenekarában hegedűs, majd ebben az évben elfoglalja orgonista állását Arnstadt városában.

4.
Arnstadt és Mühlhausen (1703-1707)

Az arnstadti évek elején 4 hónapot töltött egy észak-német mesternél Lübeckben, tanulmányúton.

Feljebbvalói kezdetben megbecsülték, később egyre több kifogásolni valót találtak működésében. Ezért elhagyta Arnstadtot, s 1707-ben Mühlhausenben vállalt orgonista állást, s még ebben az évben megnősült: unokanővérét Maria Barbarát vette feleségül. Két híres zenész fia született e házasságából: Wilhelm Friedman, és Philipp Emanuel Bach. Mühlhausenben nem csak kiváló orgonamuzsikusként működött, hanem jelentős vokálkompozíciókat is írt.

5.
Weimar (1708-1717)

23 éves, amikor Weimarban munkát vállal, mint udvari orgonista, és a hercegi zenekar koncertmestere. 9 évi itt-tartózkodás alatt neves orgonaművész lett, s orgonaműveinek, kantátáinak nagy részét is weimari éveiben komponálta. Mint orgona és csembalóvirtuóznak, ekkor már nagy híre van. Hercegi gazdája részéről azonban súlyos mellőzés éri: az időközben megüresedett karmesteri állást nem ő kapta. Ezért búcsút mond a weimari udvarnak, de távozása nem megy zökkenőmentesen. A szeszélyes herceg ugyanis, - mivel Bach az engedélye és a megkérdezése nélkül fogadott el egy új szerződést -, 4 hetes szobafogsággal sújtotta.

6.
Köthen (1717 - 1723)

Életének boldog korszaka a kötheni herceg szolgálatában eltöltött néhány év, amelynek gyümölcse számos hangszeres, kamarazene - és zenekari műve. A kötheni idők zenei termése igen nagy. Hangszeres darabjainak több mint kétharmada itt készült. Itt keletkezett a brandenburgi őrgróf zenekara számára írt hat Brandenburgi versenymű, a Das wohltemperierte Klavier (A jól temperált zongora) I. kötete. Új gazdája, Lipót kötheni herceg nagyműveltségű ember, s lelkes zenebarát. Bach feladata volt az udvarban működő 18 tagú zenekar művészi irányítása. Lipót herceg felismerte karmesterének egyedülálló tehetségét, s az anyagi megbecsülésen kívül szívélyes viszonyt alakított ki kettőjük között, s az egyre szaporodó családban keresztszülőséget is vállalt. Ezen évek alatt vendégszereplésre hívták meg Lipcsébe, Halléba. Szeretett volna Händellel találkozni, ez azonban nem sikerült. A két nagy muzsikus személyesen nem ismerhette egymást.

1720-ban volt a legfontosabb utazása Hamburgba, az ottani Katalin templom orgonáján csaknem félórás fantáziát rögtönzött egy korál dallamára.

A Bach család
Ugyanebben az évben súlyos csapás érte: váratlanul meghalt felesége, aki hét gyermekkel ajándékozta meg. Árván maradt csa


Ingyen angol - csak most!



Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!