Bejelentés


HARTYÁN NOK 2.N OSZTÁLY











Móra Ferenc: Márton apó (Szeged)

Márton apó már akkor tudta, hogy még ma valami különös öröm éri, mikor a hajnali harangszó elhessegette a szeméről az álmot. Kár volt bizony érte, mert nagyon szép álom volt. A kis unokáját látta, a Gyurka gyereket, ahogy a bárányfelhőket őrizte az égi mezőkön. Persze, alig ismert a lelkemre, mert angyalkának volt öltözve. Bezzeg ráismert őrá a fióka, még a szárnyát is összecsattantotta örömében:
- Kend-e az, lelkem öregapó, vagy csak a lelke?
- Én ám, angyalka, csókolom a szárnyad hegyét, de nem igen tudom még idefönt a járást.
- No majd útbaigazítom én kelmedet, csak azt mondja meg, mi járatban van, - nevetett a szeme az angyalkának.
- Én bizony a kis unokámat keresem, akit az ősszel vett magához az Isten, - emelte meg a kalapján Márton apó könnybeborult szeme.
Abban a percben kondult meg a hajnali harang és Márton apónak kipattant a szeme.
- Hej, de kár, hogy csak álom volt, - vetette föl a szemét az égre, hát uramfia, lát ám a feje fölött egy fehérbodrú felhőbárányt, de még az angyalka is ott mosolygott a hátán.
- Nini, hiszen ez a Gyurka gyerek, csak most ismerem meg, - dörzsölte meg a szemét az álomból, már akkor nyoma sem volt az égen se gyereknek, se báránynak.
Mindegy az, azért mégis csak valami különös öröm ér engem még ma, - gondolkozott el s már akkor ott is állt előtte a nagybajuszú Vendel hajdú.
- Az ispán úr sürgősen hívatja kendet. - mondotta mogorván.
- Az ispán úr? - ragyogott föl a szeme Márton apónak. - No, mondtam én, ebből lesz az a nagy öröm!
Az lett biz abból, hogy az ispán úr nagyon haragosan lehordta szegény Márton apót.,
- Kend a csősz a galambosi határban? - szögezte rá a szúrós szemét.
- Nem egészen, tekintetes uram, nem egészen, - mondta szerénykedve az öreg csős. - Ketten őrizzük a galambosi határt.
- Hogy-hogy?
- Én, meg a Vigyázz kutya.
- No hát ketten is nagyon rosszul őrzik kendtek, - toporzékolt a tekintetes úr. - Tegnap is libákat láttam a repcében. A búza is mind össze van nyomazva.
- Az lehet, - bólintott Márton apó. - Mindig mondom én, hogy van a jószágnak magához való esze. Oda mén, ahol jobbat talál.
- De kendet azért tartja az uraság, hogy oda ne menjen! - vörösödött az indulat is ispán úr képén. - Zálogot kell venni az idegen jószágból, ha a tilosban éri kend. Érti-e kend?
- Értem, uram, értem, - ingatta fehér fejét megfélemledve az öreg csősz.
- No, azért mondom, - fújt nagyon az ispán úr - ha még egyszer panaszt hallok kendre a lágyszívűsége miatt, akkor föl is út, le is út.
Szegény Márton apó már kint járt a galambosi határban, de még akkor is hullott a könnye. Ó, hogy ilyen csúfság érte az ő öreg fejét! No, majd megmutatja ő, hogy meg tudja keményíteni a szívét. Meg ő. Még a tulajdon unokáját is megzálogolná, ha a tilosban kapná!
Megint megszeppent egy kicsit, ahogy az unokája az eszébe jutott. Szépen kitervelte már ő magában, hogy ha majd ő is fölkerül az égi mezőkre, megkéri a jó Istent, hogy csősznek tegye meg odafönt is, mert ebben a mesterségben ő nagyon ki van tanulva. Az ám, de hátha megtudja a jó Isten, hogy ő milyen lágyszívű? No, hát nem lesz az többet,de nem ám! Majd megmutatja ő, csak találjon még egyszer idegen jószágot az uraság földjén!
- Ahol ni, mozog is már valami a búzában! - dobbant nagyot a szíve.
No, el is kapta a fejét mingyárt, hogy semmit se lásson. De már a fülét be nem dughatta a kolompszó elül.
- Hiába, na, ami regula, regula, - sóhajtotta el magát s befordult a búza közé.
Nagyokat dobbantott még a tenyerét is összecsattantotta, mintha madarat hessegetne.
- Hátha erre megriad a jószág! - gondolta magában reménykedve.
De bizony hiába reménykedett. Három bárányka nyugodtan ropogtatta a gyönge búzaszárát, kis pásztoruk pedig hanyatt fekve aludt mellettük. Szelídképű, szőke fiúcska volt. Márton apónak megrebbent az öreg szeme, ahogy odahajolt föléje.
- Ejnye, bejnye! - csóválta a fejét. - Legalább a kalapját a szemére húzta volna a bolondka!
Az ám, de a bolondkának nem volt kalapja. Márton apó a maga nagy kalapját teszi rá a kipirult kis orcára.
- Hogy el ne süsse a nap a bolondkát, - motyogta szánakozva.
Aztán szép csöndesen kiterelte a három báránykát a dűlőútra, megmutatta nekik, hol legkövérebb a papsajt-füvecske, aztán lehevert melléjük.
- A zálogot legeltetni kell, - magyarázta magának.
A báránykák nyilván semmit se tudtak róla, hogy ők most zálogok, mert nagyon vígan legelgettek s kigömbölyödtek, mint a duda.
- A zálogot meg kell itatni, - parancsolt magára a szigorú öreg csősz s lehajtotta a három báránykát az érre.
Éppen visszafelé terelgette őket, amikor a fiúcska kiballagott a búzából. Nevetett a kék szeme, de egy kis ijedtség is ott settenkedett a sarkában.
- Adjon Isten, Márton apó, - emelte meg a Márton apó kalapját.
- Ohó, - toppantott haragosan a csősz a botjával, - hát így vigyázol te a jószágra? Hátha róka lakik a nádban?
- Megfogtam volna már én azt régen! - villant föl a gyerek szeme.
- Úgy, hát olyan nagy legény vagy te? - nézett keményen Márton apó. - No hát akkor ide hallgass! Most ezek a bárányok zálogban vannak, érted-e? Ki kell őket váltanod. Adok neked egy találós kérdést. Ha kitalálod, akkor visszakapod a bárányaid. Érted-e?
- Igenis, - mondta sírásra pittyedt szájjal a gyerek.
- Hát mi az aminek egy csepp füle sincs, de ha a felét elveszed, csak a füle marad? No, ezt mondd meg, ha te olyan nagy legény vagy!
- Hát a fülemüle, Márton apó! - nevette el magát a gyerek.
- No, ezt már szeretem, - enyhült meg a Márton apó szigorú képe s azzal ment tovább, idegen jószágot keresni a tilosban, hogy ne legyen oka panaszra az ispán úrnak.
Kár, hogy föl nem nézett az égre. Fehérbodrú felhőbárányokon angyalkák tapsikoltak feléje és szép fehér fejére csókokat dobáltak.





Móra Ferenc: A fűzfáról, aki szépet álmodott


Amikor a tiszaparti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogyse akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet:
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok mint a többi!
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni, - feleselt a fiatal fűzfa, - én sem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! - zúgtak haragosan a szakállas öreg füzek - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már a Tél király szélparipái
- Mi közöm hozzájuk! - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy amikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben s kivágtak egy-kélt veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, amikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal.
- Nini, hát ezt mi lelte?
Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben se akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.
Amikor nagysokára kipattant a szeme, az volt az első kérdése a többi fákhoz:
- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?
- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával, - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem és gyűjtötték rólam a mézet.
- Én még szebbet álmodtam, - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek öröme voltam, - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak s engem áldottak, amikor a munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó kis porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek össze-vissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülök.
- Hát ez a seb miből van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt, öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt? Észre sem vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, amikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, amikor ez a szeles tavasz erővel fölébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, meleg eső öntözgette, folyó vize locsolgatta: oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek a vidám gyerekek és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki és nem áldotta meg senki.
Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt, haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod mit, apám? - ugrott oda leveletlen fácskához, - nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok föltünedeztek, a nagyra vágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsa éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével:
- Nem sokat ér ennek a tüze se.
- Nyers fának hideg a parazsa, - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó fűzek levelére.


Móra Ferenc: A furulya


Tápiószele ma sem valami nagy faluja Pest-megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a népe. Aki magabíró ember volt, az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken, öreg embereken kívül senki se maradt otthon a bogárhátú házacskákban.

Annál nagyobb volt az ijedtség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a kanász-gyerekek a mezőről:
- Jön az ellenség! A vezérüknek rettentő nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.
Az asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az öreg bíró rájuk nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.

Maga az öreg bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát s kegyetlen haraggal vagdosta vele az orgonabokrokat, mikor egyszerre csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!

Nem németek voltak azok, hanem a Damjanich vörös sapkásai. Lobogó szakálló vezérük maga Damjanich tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda várták vacsorára az osztrákot s ugyan igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy dinom-nánomról, ahol acélgombócokkal, karddal muzsikálnak.

Azaz csak igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám tyúkokkal, kaláccsal. A templom-tér zöld pázsitján terítettek nekik. Ott telepedett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón, valami kőszentnek a lábánál. Ott fogadta a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak eléje. A szelei bíró például arra kért engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.

- Micsoda kelmednek az apai öröksége? - nézett nagyot Damjanich a különös kérésre.
- Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Damjanich jót nevetett a furcsa ötleten s oda fordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülötte:
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy közelről megnézhetné, igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyegét rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz, lelkem - mosolygott a tábornok s aporos kerek köpenyét szétterítette a földön. Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.

Nem telt bele félóra, vagyont ért az a rossz köpenyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakbavaló gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága volt, mind odahányta rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az öreg emberek ritkaságképpen tartogatott ezüst huszasokat, a gyermekek krajcárkákat dobáltak a köpenyegre.
- Van már hadi kincstárunk is - mosolygott a tábornok s érezte, hogy könnybelábad a szeme. S bizony, még sírvafakad a háborúk kemény hőse, ha egyszerre meg nem nevetteti valami.

Öreg vak koldus botorkált hozzája a templom sarka felől. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta előre, belekapaszkodva a fogával.

- Nini, az öreg Csiha be akar állni vörössapkásnak - mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a furulyát és előrenyújtott kézzel megállott Damjanich előtt:
- Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tűzbeborult. Szétnyitotta a tenyerét s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint az ezüst.
- Nem alamizsnáért panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a hazámnak. Legalább tábornok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tőlem a kutyámat. A Guruj kutyát.

Az emberek kacagtak, a Guruj kutya neve hallatára gyanakodva hegyezte a fülét, Damjanich maga is elmosolyodott:
- Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Ő a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyeben nincs - motyogta zavarodottan Csiha s kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértődött meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a gazdáját.

A tábornok pedig fölkelt és körüljárta pihenő hadát. Ahogy kerül-fordul egyet, megint előtte áll a vak koldus.
- Tábornok úr - mondta reszkető hangon - legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal odanyújtotta a farkasfejes botot, amit Damjanich szelíden hárított el magától.
- Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.

Ráütött kardjára s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok úr, legalább a furulyámat fogadja el. Valódi kőrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.

Abban a percben megdördült Bicske felől az ágyú. Damjanich kigyulladt arccal pattant a lovára. A furulyát siettében a dolmánya alá dugta, éppen a szíve fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogott serege élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utána:
- Adjon neki szerencsét a magyarok istene!

Adott is. A bicskei csatában az ellenség golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse hátrazökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott előre.
- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.

Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A pirossapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon.

Maga Damjanich fáradtan heveredett le a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az oldalát.
- Ugyan mi lehet ez? - gombolta ki nagykíváncsian a dolmányát.
Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap a hadak oroszlánjának életét.











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!