Azt a feladatot, amelyet a történelem eléje szabott: a kapitalizmus szétzúzását, az ország védelmét, a nemzetközi munkásmozgalom világméretű harcának vállalását a magyarországi proletárdiktatúra amennyire erejéből tellett, becsülettel teljesíteni kívánta.

A Tanácsköztársaság idején szavazhatott először az a társadalmi réteg, mely korábban többször – hiába – követelte magának ezt a jogot. Szintén a munkásmozgalom régi követelése teljesült azzal, hogy bevezették a 8 órás munkaidőt. A Tanácsköztársaság kormánya, a Forradalmi Kormányzótanács államosította a 20-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, a bankokat, a nagykereskedelmet, a bérházakat,a 100 holdon felüli birtokokat. Szociálpolitikai téren erélyes intézkedéseket hozott a tűrhetetlen lakásviszonyok helyzetének megjavítására, kiterjesztette a társadalombiztosítást, és a különleges intézkedések egész sorával védte a fiatal anyák, csecsemők, a gyermekek érdekeit. Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket. Kultúrális téren végrehajtotta az iskolák államosítását, és messzemenő reformterveket dolgozott ki a közoktatás kiterjesztése, az új, haladó eszmék elterjedése érdekében, új tankönyveket adtak ki. Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Betiltották a prostitúciót, valamint létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát. A később kultúra-ellenesnek beállított Tanácsköztársaság az írókról, a művészekről és a tudósokról messzemenően gondoskodott.

A Forradalmi Kormányzótanács a következetes internacionalizmus szellemében nyúlt a nemzetiségi kérdés megoldásához. A Tanácsköztársaság alkotmánya leszögezte: "A Tanácsköztársaság nem ismer faji nemzeti különbségeket. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását." Az alkotmány a nem összefüggő területen élő nemzetek számára kultúrautonómiát, a nagyobb, összefüggő területen többséget alkotó nemzetek számára területi autonómiát biztosított, és lehetővé tette, hogy az arra képes nemzetek élhessenek az önálló államalkotás jogával. A proletárdiktatúra vezetői a Magyarországi Tanácsköztársaságot kezdettől fogva földeratív alapon - "szabad népek szövetségeként" - kívánták létrehozni. E szándékról tanúskodott a Tanácsköztársaság hivatalos elnevezése: "Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság."

A fentebb vázolt alapelvek, a béke, a népek és nemzetek közeledésének szelleme hatotta át a magyar kommün külpolitikai törekvéseit is. A Tanácsköztársaság egyértelműen szakított a megdöntött uralkodó osztályok soviniszta, úgynevezett "birodalmi" politikájával, több ízben is hangsúlyozta, hogy nem áll a területi integritás alapján. Kun Béla már április elején javasolta: találkozzanak a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén alakult államok képviselői, üljenek össze Prágában, Bécsben vagy másutt tárgyalásra a vitás kérdések rendezése céljából.

A párizsi békekonferencia a Tanácsköztársaság létrejöttének hírét megdöbbenéssel fogadta. A proletárdiktatúra megzavarta a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós terveket, és azzal fenyegetett, hogy a forradalom lángja átcsap Nyugat-Európára, a magyar munkások példáját más országok is követni fogják. A militarista körök, elsősorban a franciák, a magyar kommün ellen azonnali hadműveletek megindítását javasolták, és ennek irányítására francia tábornokot akartak küldeni Romániába. Az angolok és amerikaiak nyílt fegyveres beavatkozás helyett inkább a tárgyalások megkezdése mellett voltak. Lehetségesnek tartották a Tanácsköztársaság "békés" úton való esetleges felszámolását is. Ezt az álláspontot az olaszok is támogatták. A békekonferencia legfelsőbb szervének, a négyek tanácsának március 31-i ülésén átmenetileg az olaszok által is támogatott angol-amerikai álláspont kerekedett felül, és ennek eredményeként Smuts tábornok, dél-afrikai miniszterelnök vezetésével antantmisszió indult Magyarországra, a helyzet kipuhatolása céljából.

Miközben Smutsszal Budapesten április 4-én és 5-én eredménytelenül végződő tárgyalások folytak, Franchet d'Esperey, a keleti antanthaderő főparancsnoka lázas tevékenységet fejtett ki, hogy megszervezze a francia, román, és szerb csapatok közös támadását - a csehszlovákok egyidejű támogatásával - a Magyar Tanácsköztársaság ellen. Az intervenciós támadás hírére a tanácskormány fokozta a Vörös Hadsereg megerősítését célzó erőfeszítéseit. A Vörös Hadsereg harcainak részletes leírását a Vörös Hadsereg harcai menüpontban olvashatja el.

A Tanácsköztársaság - a május végén, június elején kivívott katonai sikerek ellenére is nehéz helyzetben volt. A hátországban belső bajok, gazdasági nehézségek jelentkeztek. Az ipari termelés - különösen a fogyasztási javak termelése - a leromlott és kimerült termelő apparátus átszervezésének nehézségei miatt, a háborús helyzet, az antant által fenntartott blokád következtében átmenetileg tovább csökkent. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a falu és a város között nem tudott megfelelő árucsere kialakulni. A Tanácsköztársaság a városi lakosság élelemmel való ellátásának biztosítására arra kényszerült, hogy erőszakos, hadikommunista jellegű rendszabályokhoz is folyamodjon, amit a falusi burzsoázia a proletárdiktatúra elleni izgatásra használt fel. A belső nehézségeket növelte, hogy a Tanácsköztársaság vezetésében jelentős ellentétek álltak fenn.

Kedvezőtlenül alakult a Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete is. A proletárdiktatúra vezetői arra számítottak, hogy a forradalom tovább fog terjedni, lángja át fog csapni a környező országokra. A bajor munkások 1919 áprilisában valóban kezükbe is vették a hatalmat, de a Bajor Tanácsköztársaság csak rövid ideig állt fenn. Május első napjaiban a német hadsereg ellenforradalmi alakulatai a bajor munkások hősies harcát vérbe fojtották, és a Bajor Tanácsköztársaság bukása eldöntötte az osztrák forradalom sorsát is.

A tanácsköztársaság vezetői Szovjet-oroszország segítségére is számítottak. Március végén, a magyar kommün létrejöttekor az orosz és ukrán vörös csapatok már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia határán álltak, a Kárpátok felé közeledtek. Szovjet-oroszország azonban ebben az időben maga is élet-halál harcot vívott a mindenünnen rátörő külső és belső ellenforradalmi erőkkel. Kolcsak hadserege 1919 áprilisában Szibériából Moszkva irányába tört előre, és Kolcsak támadásának megállítására a szovjet hadsereg fő erőit a keleti fronton kellett összpontosítani. Délen, Ukrajnában, a gazdasági szempontból igen fontos Donyec-medence felszabadítása volt a legfőbb feladat; innen kellett elsősorban kiverni a fehérgárdistákat, és egyúttal megakadályozni azok egyesülését a doni kozákok fellázadt alakulataival. Mint azóta nyilvánosságra került dokumentumokból tudjuk, a Bolsevik Párt Politikai Bizottsága április végén a más irányú feladatok és az ebből fakadó nehézségek ellenére utasítást adott a Magyar Tanácsköztársasággal való közvetlen összeköttetés megteremtésére is. Galíciában Petljura ukrán nacionalista csapatai és a Franciaországban felszerelt fehér lengyel hadosztályok álltak az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesülésének útjában. Amikor Kolcsak felett a szovjet csapatok május végén - június elején végül is győzemlet arattak és egyidejűleg Grigorjec lázadó alakulatait is szétverték, akkor Gyenyikin ellenforradalmi hadseregének déli irányából Moszkva ellen megindított támadása tette lehetetlenné a Magyar Tanácsköztársasággal való kapcsolat megteremtését.

Szamuely Tibor, a Magyar Tanácsköztársaság egyik kiemelkedő vezetője repülőgépen indult el Moszkvába. Kijeven keresztül érkezett Moszkvába, hogy beszámoljon Leninnek a Tanácsköztársaság helyzetéről. Szamuely moszkvai tartózkodása idején írta híres üzenetét, mely "Üdvözlet a magyar munkásoknak" címmel a Pravda május 29-i számában jelent meg.

Elvtársak! A hírek, amelyeket a magyarországi tanácsok vezetőitől kaptunk, örömmel és boldogsággal töltenek el bennünket. Összessen csak két, nem hosszu hónap óta létezik Magyarországon a tanácshatalom, de szervezettségét tekintve, a magyarországi proletariátus, ugylátszik, fölülmul bennünket. Ez érthető, mivelhogy Magyarországon a lakosság általános müveltségi szinvonala magasabb, emellett az ipari munkások százalékos aránya az összlakossághoz képest hasonlithatatlanul magasabb, mint nálunk. Ti az egyedüli, tisztességes, természetes forradalmi háborút vivjátok, az elnyomottak háboruját az elnyomók ellen, a háborut a szocializmus győzelméért. Az egész világ munkásosztályának minden tisztességes tagja a mi oldalunkon. Minden hónap közelebb visz bennünket a világproletárforradalomhoz. Legyetek kitartók! A győzelem a mienk lesz!

Szamuely szovjet-oroszországi útjáról hazatérve, megérkezése után azonnal a Budapesti Munkástanács ülésére sietett. Beszámolójában pontos képet adott Szovjet-Oroszország nehéz helyzetéről, arról az élet-halálharcról, mely abban az időben tízezer kilométer hosszú fronton folyt a forradalom minden rendű és rangú ellensége ellen.

A proletárdiktatúra belső nehézségeit, a kedvezőtlenre forduló nemzetközi helyzetet az ellenforradalom a saját céljaira próbálta kiaknázni. A hazafias mezben fellépő ellenforradalom sztrájkokat, parasztlázadásokat szított az intervenciósok ellen harcoló Vörös Hadsereg hátában. Ezt jól mutatják a korabeli fényképek is, amelyek a június 24-i budapesti ellenforradalmi puccskísérletről készültek. A júniusi puccs, amely az ellenforradalmi megmozdulások sorában jelentős helyet foglalt el, a lakosság részéről várt támogatás hiányában elszigetelődött és gyorsan összeomlott. A felfegyverzett munkások, a Vörös Őrség és a Vörös Hadsereg Budapesten lévő egységei a ludovikások és a monitorok lázadását néhány óra alatt elfojtották.

A Tanácsköztársaság vezetői - engedve a kedvezőtlenül alakuló helyzet nyomásának - június végén elfogadták a békekonferencia ultimátumát, mely a Vörös Hadsereg visszavonulását követelte azokra a határokra, amelyeket időközben az új Magyarország határaiként megállapított. Clemenceau, a békekonferencia elnöke az ultimátumban azt ígérte, hogy abban a pillanatban, ahogy a Vörös Hadsereg csapatai kiürítik Csehszlovákia felszabadított területeit, a román csapatok is visszavonulnak a békekonferencia által kijelölt határok mögé. Erre azonban a tanácskormány többszöri sürgetése ellenére sem került sor.

Június 20-án a Vörös Hadsereg azzal a céllal, hogy az "antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezzen", támadást indított a Tiszánál. E támadás - melynek tervét a vezérkarban levő, ellenforradalmi beállítottságú tisztek az antanthoz jó előre eljuttattak - vereséggel végződött. A román királyi csapatok, megállítva a Vörös Hadsereg előretörését, ellentámadásba mentek át, átkeltek a Tiszán, és július utolsó naphaiban megkezdték az előrenyomulást Budapest irányába. A proletárdiktatúra felszámolására szervezkedő szociáldemokraták ebben a helyzetben elérték azt, ami május 2-án nem sikerült. Keresztülvitték, hogy a Forradalmi Kormányzótanács lemondjon, és átadja helyét egy úgynevezett szakszervezeti kormánynak. A román királyi haderő, mely augusztus 3-án lépte át a főváros határát, lefegyverezte a helyőrséget, a Vörös Őrséget, a még fegyverben álló munkászászlóaljakat. A munkásság lefegyverzésével megnyílt az út az októbert is megtagadó ellenforradalom, a konzervatív, jobboldali erők felülkerekedéséhez.